Kecskés Péter (szerk.): Felső-Tiszavidék (Szabadtéri Néprajzi Múzeum Tájegységei. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1986)

2. A FALU

A nádat, mint fedőanyagot, csak a múlt század elejétől, az irtások és a gabonaföldek növekedésével szorította ki az erdőháti, tiszaháti községekben a hosszú szálú búzaszalma. Mivel egy kisebb alapterületű ház fedéséhez 80-110 q szalma szükséges, a szarufákra nagy fejű faszögekkel teherbíró, szélesre hasított tölgyfaléceket szegeztek fel a súlyos héjazat megtartására. A szalmát hosszú nyelű „nyársvillával' adogatták fel a tetőre, ahol annyi férfi segédkezett a fedésben, ahány csak elfért. A tetősíkokat körbejárva szakadatlan taposták az ereszt alkotó „cseterdeszkákra" és a lécsorok közé a szalmát, „míg olyan nem lett, mint a filckalap . (8. kép.) Végül a tetősisakokat dióverő rúddal lesimították, és a gerincen átfektetett, valamint a hegyesfák tövéhez erősített súlyos karókkal rögzítették a héjazatot. Módosabbaknál gyakori volt a zsindelyezett fedél is. A zsindelyt fűzfából, nyárfából, a legtartósabbat tölgyfából házilag készítették, a méretre vágott gömbfát sugár alakban hasogatva. A csűrök, górék fedéséhez elvétve a zsindelynél nagyobb, hornyolatlan gránicát is használtak, amit ruszinok szállítottak a környékre. A múlt század második felében a huszti és a máramarosi fűrésztelepekről nagy mennyiségben úsztatták a fűrészelt épületfát a Tisza menti helységekbe. A tutajosoktól beszerzett, már hornyolt, hasitott fenyőzsindely és a könnyű héjazat alá megfelelő, kisebb teherbírású fenyőléc megjelenése után lassan átalakult az egész tetőszerkezet. A szarufák egyre rövidebbek, a tető egyre alacsonyabb lett. Az egyszerű keményfa födémet is felváltotta a profilírozott, diópáccal színezett fenyődeszkából készült „pórfödém . Ugyanekkor maradnak el az ácstokos, a szemöldökfa és küszöb perselyében facsapon vagy az ajtófélen vaspipán forduló deszkaajtók és a kerettel együtt falba tapasztott vagy egyrétegű, gerébtokos, kétszárnyú ablakok. Helyükbe puhafa, betétes ajtókat, fatáblás és dupla üveges ablakokat készítettek a megrendelőkhöz beszállásolt vándorasztalosok. Ekkor váltak általánossá a lakatoskészítette vasszerkezetű „parasztzárak" is, de mellettük - főleg a gazdasági épületeken - továbbéltek a régiesebb, mégis kimódolt zártípusok: a „fapickes , görbevassal elhúzható nyelvű fatolózár és a bonyolult szerkezetű, fakulcsra járó fazár, a „makkos zár'. A padló eddig döngölt agyag volt, törekes sárral alapozva és lótrágyás, folyékony sárral mázolva. E helyett, a magukat nagyobbra tartó gazdák lakóházaikban és gabonatároló épületeikben is fenyődeszkából,.hajópadlót" csináltattak. A felépült házon, istállón az utolsó simítás és a meszelés az asszonyok dolga volt. Korábban a Bereg megyéből származó, a timsóégetés után maradt „fehérföldet tejjel behabarva ,kenderszöszivei" kenték a ház falára. Miután már a borsodi „meszes tótok" ekhós szekerei hordták az oltatlan 17