Kemendi Ágnes: Szín-Patika. A festő- és gyógynövényismeret alapjai. Skanzen Örökség Iskola 3. (Skanzen füzetek. Szentendre, 2011)

Gyógynövényes páriatok A növények gyógyhatását ősidők óta kutatja az ember, szüntelen kereste és próbálgatta, melyikük hasznos. A magyar nép gyógynövényismerete is sok-sok keresgélés, próbálgatás, tapasztalat, olykor végzetes tévedések árán csiszolódott ki az évszázadok alatt. A gyógynövények mintegy átmenetet képeznek a táplálékaink és a „valódi" gyógyszerek között. Az enyhe hatású, rendszeresen fogyasztható növények olyan fontos vitaminokat, ásványi anyagokat tartalmaznak, amelyek létfontosságúak az emberi szervezet számára. A csipkebogyó például nem csak C-vitamin forrás, hanem fogyasztásával a benne lévő magnézium miatt a szívünknek is jót teszünk. Csipkebogyó A növényekkel való gyógyítást a többi természetes gyógymóddal együtt népi gyógyításnak vagy hagyományos orvoslásnak nevezzük. Ez a hatalmas tudásanyag szájhagyomány útján terjedt, nemzedékről nemzedékre szállt, így maradt fenn az évszázadok alatt. A népi gyógyászat kutatásával foglalkozó szakemberek gyűjtései még napjainkban is ritka, értékes adatokat hoznak napvilágra. Sok növény külsőleg alkalmazva is hatásos: a cickafarkfű, a fűzfakéreg és nyírfalevél főzete fürdőnek jó, vagy csak a fájó testrészt borogatva. A fekete nadátytő gyökerét pépes pakolásként megrándult ízületre kell tenni. Gyermekek körében népszerű gyógyszerforma a cukorral vagy mézzel készített szirup, mint az útifű és kakukkfű torokszirup. Az olajos kivonatokat sebkezelésre használjuk, s míg egykor a nyárfarügy kenőcs, a pipom-pápom volt népszerű, addig ma a körömvirág kenőcs a „mindenre jó" háziszer. Némelyik növény erős illata pusztán belélegezve is jótékony hatású. Az olajos természetű illatanyagokat legtöbbször lepárlással* vonják ki a növényekből. Az illóolajok felhasználását a gyógyításban mai szóval aromaterápiának nevezzük, leggyakrabban párologtatóba vagy fürdővízbe cseppentve használjuk. LEPÁRLÁS: a hatóanyag desztillációval történő kivonása. 20