Szeredi Merse Pál (szerk.): Vaspálya rt. Alapítsunk részvénytársaságot! Részvényesek. Skanzen Örökség Iskola 2/2. (Skanzen füzetek. Szentendre, 2011)

IPAROSOK, KÉZMŰVES-MESTEREK ÉLETE Az iparosok, kézműves-mesterek túlnyomó többsége saját házában élt. Háza jelképezte anyagi függetlenségét, társadalmi hovatartozását. A vidéki, sőt a fővárosi kisiparos-réteg számára alapvető értéknek számított a saját ház és az abban zajló családi élet. Sajátos életformát, társadalmi-szomszédsági viszonyrendszert jelképezett a családi ház. A vidéki kisvárosok kézművesei a 19. században zömmel még háromosztatú házakban laktak, akárcsak a földművesek. A gyöngyösi mesterek régi házai is ilyenek voltak, kiegészülve a műhellyel. Egyeseknél azonban már az istálló, a kocsiszín és az ólak nem a ház végében álltak, mint a helybeli parasztpolgároknál, hanem a telek másik oldalán. Ennek a vidéki iparos rétegnek a századforduló tájékán nagy anyagi erőpróbája volt a polgári igényeknek megfelelő új lakóház megépítése és berendezése. A házépítés hozzáépítéssel, átépítéssel is történhetett. Az új lakóház értéke sokszor a tízszeresét is meghaladta a réginek. Azokban a nagyvárosokban, ahol vagyonosabb iparosok éltek léteztek emeletes házak is. A kézműves-mesterek ház- és lakásviszonyai sokkal összetettebbek voltak a 19. században. Pesten az 1840-1860-as években az inasok, legények és szolgálók (házi cselédek] számának csökkenése miatt egyre kisebb lett egy-egy iparos család háztartása. Jórészt ez magyarázza, hogy az iparos lakások mérete is egyre csökkent. A 19-20. század fordulójára az önálló iparosok másfél milliós tömege igen heterogén összetételű volt. Magyarország iparosainak többsége akkoriban segéd nélkül dolgozó, falusi, paraszti múltú kézműves volt, s a városi kisiparosság zöme sem élt magasabb színvonalon. Gyakran a kétszobás lakás egyik szobáját elfoglalta a műhely. Ez volt jellemző a szabómesterekre, a fodrászokra, a csizmadiákra. Elválasztó vonalat képezett a paraszti sorstól az önálló ház, a szegényebb kisiparosságnak is legalább háromnegyed része saját házában élt. Vékonyabb, tehetősebb rétege az akkori középosztályhoz törekedett közelíteni életvitelében. Budapesten az ezredfordulón az önálló kisiparosok, kiskereskedők 30%-a egyszobás, 25%-a két-három szobás, mintegy 20%-a ötszobás vagy annál nagyobb lakásokban éltek. A lakás méreteit tekintve a városi iparos társadalom két fő csoportra osztható. Közöttük a háromszobás lakás valamint a cselédtartás képezte a választóvonalat. Egy-kétszobás lakásban éltek a kispolgárok alsó rétegei, háromszobás vagy annál nagyobb lakásokban a középosztályhoz és a nagypolgársághoz tartozó családok. Budapesten a 19. század második felében tömegesen épült a bérházak egy sajátos típusa. A körfolyosós bérháznak előképei a 19. század elején Bécsben emelt építményekben fedezhetők fel. A jellegzetes pesti ház udvari részén - ennek udvara jóval nagyobb az átlagos közép-európai méretnél - három vagy négy gang (folyosó] futott körbe. A függőfolyosókról nyíltak az úgynevezett udvari lakások. Az ilyen típusú nyitott körfolyosós házakban testesült meg a különböző társadalmi osztályok, rétegek találkozása. Az udvari lakásokban kispolgári családok, hátul és alul - ahová sohasem sütött be a nap - többnyire altisztek vagy munkások éltek. A földszinten műhelyek, üzletek sorakoztak. Az emeleteken, különösen az utcára néző saroklakásokban magas állású tisztviselők, módos polgárok éltek. A háromszobás lakás - mint a középosztály életmódjának jelképe - a legszerényebb alaptípus volt: hálószobából, nappaliból, ebédlőből és mellékhelyiségekből állt. A módosabb városi iparosok ezen a középosztályi szinten éltek. A szegényebb kisiparosok előtt az ilyen lakás megszerzése lebegett célként, bár sokszor ez elérhetetlen volt számukra. A kisvárosokban a századfordulót megelőzően 4-5 lakástípus létezett egymás mellett. Látható volt még a régi parasztház az egyágyas tisztaszobával, de megjelent már az ettől eltávolodó, divatos garnitúrával bútorozott új típusú parasztház is. Komfortosabb ennél a kisiparos duplaágyas hálószobával és gyári garnitúrával bútorozott háza. Kevesebbszer fordult elő a középosztályhoz, az értelmiséghez társítható komfortos ház, amely gyermekszobával, cselédszobával is rendelkezett. Az iparos, kézműves-mesterek lakása, bútorzata pontosan tükrözte a köztük levő kereseti és vagyoni különbségeket. Érvényesült a lakáskultúrában a település regionális jellegzetessége és az adott város területi hierarchiában elfoglalt helyzete is. így például a budai mestereknek a 19. század közepén szerényebb lakásuk volt, mint a Pest belvárosában élőknek. Budán a mesterek lakását keményfa és festetlen puhafa bútorokkal rendezték be. Csupán az esetleg meglévő kopott bőrgarnitúra és a sok kép jelezte elődeik polgári jólétét. Pesten jelentős különbségek voltak - piacképességük, s ezáltal jövedelmük alapján - az egyes mesterek lakásai között. Az egyetlen szobában élő szegény szabó bútorállománya puhafa ágyból, szekrényből, asztalból és néhány székből állt csupán. Viszont a családjával hét szobában élő ácsmester kizárólag a fiúgyermekek és a cselédek szobájában tűrte meg a puhafa bútort. A leányszoba bútorzata diófából készült: sublót, toalettasztal és bőrfotelek voltak benne. A hálószoba bútorai mahagóniból és diófából készültek. 6