Szeredi Merse Pál (szerk.): Vaspálya rt. Alapítsunk részvénytársaságot! Részvényesek. Skanzen Örökség Iskola 2/2. (Skanzen füzetek. Szentendre, 2011)

CSEPREGHY FERENC ÉPÜLETASZTALOS ÉS BÚTORGYÁROS Csepreghy úrnak mindig sok gondja volt. Megkísérelte összekötni az asztalos és a bútorgyártó tevékenységét, s ez bizony nem volt könnyű dolog. A gondok, az állandó szaladgálás a szállítók, a kereskedők és a gyár műhelyei között éles ráncokat és barázdákat vésett arcára. Csendes beszédű, barátságos ember volt. Januári születésű lévén nagyon nehezen viselte a meleg nyári napokat. Gyárában és műhelyében ragaszkodott a hagyományos magyar bútorokhoz, ám látta, hogy változtatnia is kell, mert egyre nagyobb igény mutatkozott az újfajta bútorok után is. Sok ismerőse volt Pesten, a városban megbecsült szerepe volt. Bár a bútorgyártás kezdete több ezer éves és szinte az emberi civilizációval egyidős, a modern értelemben vett bútoripar - mint nagyipar vagy iparszerű termelés - csak a 19. század második felében, egyes országokban pedig csupán a 20. században jött létre. A bútorgyártás céhes korszakának egészére jellemző, hogy a szakmának respektje volt, az asztalosmester mai fogalmaink szerint középosztály szinten tudta eltartani családját, utánpótlást, tanoncokat nevelt, s gyakran a köz érdekében is áldozott. Tulajdonképpen az 1800-as évek közepe-vége volt az, amikor az asztalosipar két fő csoportra különült el: az épületasztalos- és bútorasztalos iparra. Az előbbi az épülethez szükséges asztalosmunkákat végezte, beleértve a nagyobb kommunális helyiségek berendezését is, így még egy évszázaddal ezelőtt is boltok, önkormányzati helyiségek, templomok berendezése is ebbe a kategóriába tartozott. A bútorasztalos a lakás és kisebb helyiségek belső berendezéseinek készítésével, javításával foglalkozott. Az irodabútorok, kerti bútorok, utcabútorok iránti tömegigény szintén a 19. század második felében jelent meg. 1873-ban megalakult a Pesti Asztalos Ipartársulat, amely a főváros asztalosiparát tömörítette, s a vidéki asztalos céhek a helyi általános ipartársulatokba olvadtak. Az ugyanebben az évben rendezett bécsi kiállítás világosan megmutatta nemcsak a fogyasztóknak, hanem a gyártóknak is, hogy néhány évtized alatt mennyire elmaradottá vált a magyar bútorgyártás. A vasút megjelenése nemcsak a szállítást olcsósította, hanem a kőszénbányák elérését is, így a fa, mint tüzelőanyag szerepe folyamatosan visszaszorult. Azaz, még több alapanyagot tudott adni a fűrészáru-gyártásnak és a fafeldolgozás egyéb területeinek, így többek között a bútoriparnak. Lökést jelentettek az új technológiák is, továbbá az „új nyersanyagok", mindenekelőtt a jó és akkor olcsó bükkfa, mint asztalosipari nyersanyag egyre szélesebb körű felhasználása. A vasútépítés és az építkezési hullám kiváltotta a talpfa és az épületfa iránti keresletet, amit már a gyáripar állított elő. Az építkezések és az általános konjunkturális fellendülés magukkal hozták a bútoripari termékek iránti keresletet is. A századfordulón 18 épületasztalos gyárat, 19 vegyes épület-, bútorasztalos-ipari gyárüzemet és 29 bútorasztalos gyárat, azaz összesen 66 asztalos gyárat tartottak nyilván Magyarországon. 1898-ban már 13 hajlítottbútorgyár volt. Csepreghy mesternek két helyen is volt műhelye a Horváth Mihály utcán. Előbb a páros oldalon, majd az 5. szám alatt a saját tulajdonában lévő emeletes házban, amelyet később lebontottak. Volt olyan időszak, amikor tíz segédet és öt tanulót alkalmazott. 27