Sári Zsolt: Kocsmatörténet (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

az év melyik szakában és mennyi ideig illeti meg a jobbágyot és mennyi ideig a földesurat. A 16. századtól rendszeressé vált, különösen jó bortermő helyeken, hogy a földesúr saját szőlőin termett borát, a dézsmabort, az egyházi tizedből eredő bort és a jobbágyoktól különböző úton-módon megszerzett borokat saját alkalmazottjával mérette ki vagy a jobbágyokat kötelezte korcsmai áruitatásra. Ez azt jelentette, hogy egy-egy falunak egy esztendőben a földesúr meghatározott mennyiségű borát kellett megvásárolni. Ezt a célt szolgálta az ünnep bora, a vásár- vagy sokadalombor és a kepebor, amit meghatározott alkalmakkor (karácsony, húsvét, pünkösd, dézsmálás, vásár stb.) tartoztak meginni a földesúr borából még akkor is, ha az a jobbágyok bormérési idejére esett. Ugyanakkor megtiltották, hogy a jobbágyok más birtokos által fenntartott kocsmákra járjanak. A középkori kocsmákban, ahol a kocsmároltatási jog alapján mérték a bort, ételt nem szolgálhattak fel, majd az 1884-es törvény szerint hideg és egytálételeket már árusíthattak. A kocsmálást Mária Terézia 1771-ben, az Urbáriumokban egységesítette úgy, hogy azokon a helyeken, ahol szőlőhegy volt, a jobbágyok fél évig (Szent Mihály napjától Szent György napjáig, vagyis szeptember 29-től április 26-ig) mérhették boraikat a község kocsmájában vagy a házak sorjában. Ahol szőlőhegy nem volt, ott negyedévi bormérés (Szent Mihálytól karácsonyig, ill. újévig) illette a jobbágyokat, az év további részében pedig a földesurat. Ha azonban a földesúr vendégfogadót tartott fenn, ott egész éven át mérethetett bort. A földesúr bormérési ideje alatt ellenben a jobbágyok csak országos vásár alkalmával mérhették ki saját borukat. Az Urbárium eltörölte a száraz kocsmatartás jogát és felmentette a jobbágyokat a földesúr borának kimérési kötelezettsége alól. A sör- és pálinkafőzés és kimérés viszont továbbra is teljesen földesúri jog maradt. A földesúri jogokat gyakorló önkormányzatú városok többségükben (pl. Cegléd, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös) és a szepesi, felföldi szabad királyi városok (Bártfa, Eperjes, Kassa, Késmárk, Lőcse) monopolizálták a kocsmálást.