Bereczki Ibolya: Egyik kutya – másik eb , A kutya a magyar hagyományban (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

Fene - később valamilyen betegséget jelentő - szavunk alapján feltételezhető, hogy a kutyát talán már az uráli korban ismerték elődeink. A finn-ugor korban azonban még elsősorban nem a vadászatok segítője, hanem főként húsforrás volt. Az ugor korból (Kr.e. 2. évezred] származik a kutya megnevezésére használt eb szavunk. A Volga-vidéken élő népek a Kr.e. első évezredben egy, a svájci Jura-hegység cölöpházas régészeti lelőhelyén talált csontok alapján tőzegkutyának nevezetthez hasonló kutyát tartottak. A korszak végén a kutya minden valószínűséggel a lovas vadászaton a megsebzett vad követésére betanított segítőtárs, mint ahogyan ezt Flérodotosz a jyrka népről írva a Kr.e. 5. században említi. A Kr.u. 5. század a nomadizáló állattartás, majd a vándorlás időszaka új szerepkörben mutatja a kutyát. Ekkoriban a hatalmas nyájak mellett munkakutyaként jelennek meg, főként az állatállomány őrzése a feladatuk. A nagy testű, a jószágokat a farkasok támadásától is megóvó állatok neve, a kuvasz ebből az időszakból származik, de a kutya és a farkas utódát megnevező kölyök szavunk is csuvasos jellegű ótörök jövevényszó. A honfoglaló magyarság kutyái között főként nagy testű pásztorkutyákat és vadászkutyákat találunk. A kisebb testű kutya, a mai puli előde nem pásztorkutya, legfeljebb házőrző lehetett. Vadászjeleneteket ábrázoló szíjvégek és lószerszám veretek igazolják, hogy a honfoglaló magyarság vadászebeket is tartott. A kenézlői temető veretei szöges nyakörvet viselő kutyát ábrázolnak.