Bereczki Ibolya: Egyik kutya – másik eb , A kutya a magyar hagyományban (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

A dunántúli terelőkutyák jellemző fajtája a 18. században még írásban név szerint nem is említett mudi. 1773-ban írt le Buffon először egy mudi típusú pásztorkutyát, később Pethe Ferenc (1815), majd Herman Ottó (1912) tudósít róla. A spicc jellegű, több színváltozatban létező, felálló fülű, közepes testű, rövid, hullámos szőrű mudi igazi munkakutya. Ma ismert formája a 19. század végére alakult ki, és főként nagyobb testű jószág, szürke marha gulya mellett tartották. Céltudatos tenyésztése csak a 20. század elején indult meg, és Fényes Dezső balassagyarmati múzeumigazgató nevéhez fűződik, aki a fajta első leírását 1936-ban készítette. A puli több változatát is számon tartja a néprajzi irodalom. A Nagykunságban és a Tiszazugban megkülönböztetik a kisebb testű, leginkább fekete, esetleg szürke vagy barnás árnyalatú, főleg juhoknál használt magyar pulit, a valamivel nagyobb, rövidebb szőrű német vagy csupasz pulitői, amely szürkés színű, gyakran hegyes, csupasz fülű volt. Ezt a fajtát erősebbnek tartották, inkább gulyások kedvelték. A terelő kutyák a nyájat az állatok körbeszaladásával igen hamar egy csoportba terelik, vagy pedig egy-egy oldalon futva és csaholva a másik irányban indítják, fordítják. A terelő eb mindig a gazdája parancsát teljesíti. A pásztor szóval és intéssel adja tudtára, hogy mit kell elvégeznie. A kutya közben többször vissza-visszanéz a gazdájára, munkájának helybenhagyását, illetőleg új utasítást várva. Ezt a pásztor ismét szóval és intéssel, ha nagy a távolság, akkor botjának és kalapjának intésével végzi el.