Bereczki Ibolya: Egyik kutya – másik eb , A kutya a magyar hagyományban (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

Agár szavunk valószínűleg nyugati-szláv jövevényszó, s nem zárható ki, hogy a 10-13. században honosodott meg hazánkban. A kutyatartás differenciálódásátjelző szavaink, a póráz, pecér, hort, szelindek és szuka ugyancsak középkori szláv átvételek. Középkortól ismert vadászkutyánk a vizsla. A bizonytalan eredetű szó első említése a 14. század közepén fordul elő. Ezt a kutyafajtát főként nyomkövetésre, és szárnyas vadászathoz használták. Kutyafajtáink közül a kopó név ugyan már 1237-ben előfordul, de kutya értelemben csak jóval később, a 16-17. században találkozunk vele először, 'egyfajta vadászkutya' jelentésben. A név a 'kap, elkap' igéből származhat, valószínűleg ezt a fajtát a köznemesség tenyésztette a középkorban. Regionális változata lesz a későbbi tudatos tenyésztés során az erdélyi kopó. Az eredetileg vaddisznó vadászatra tanított szelindek a 14-15. században a mészárosok és marhahajtók, majd a hajdúk kutyája lett. Arany János a Toldi Kilencedik énekében a következőképpen ír róluk: „Volt pedig a hídnál hat erős szelindek,/ Utána uszíták a bikának mindet,/ A kutyák szaladtak, nem is voltak restek,/ A bika fülének és marjának estek." 1558-ban említik először a tacskót, amelynek neve latin eredetű. Kutya szavunk viszonylag későn, 1511-ben, 'hitvány ember' értelemben ismert, 'eb' jelentésben 1585-ben fordul elő. Eredetileg valószínűleg állathívogató szó, s csak a 18. századtól válik a fajták összefoglaló megnevezésévé. A kedvtelésből tartott ebekről így ír Csokonai: „Nem az a dáma a'kinek legparányibb zsebbeli kutyája van hanem akit legtöbb Anglus szelindek kísér."