Kemecsi Lajos: A magyar kocsi (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

elején jelentek meg paraszti használatban a rugós, féderes kocsik, amelyeket kifejezetten személyszállításra és piacozásra használtak. Egy-egy településen vagy kistájon a kerekes járműveknek természetesen több fajtája volt jelen. így például a Hajdúságban a 20. század első felében a következő járműveket használták: fatengelyes szekér, hosszú csámesz, rövid csámesz, bárka szekér, ekhós szekér, vánkusos szekér, nyújtott szekér, kivágott oldalú homokfutó, kivágott oldalú szekér, középfellépős szekér, talyiga, kordé, bricska. Más tájakon szintén sok járműnév és járműtípus használatos, amelyek elterjedtsége szorítkozhat egy-egy szűkebb körzetre, de kiterjedhet akár félországnyi területre, kisebb-nagyobb régióra. Az elnevezéseknek ez a gazdagsága is sejteti a kerekes szállítóeszközök rendeltetés és szerkezet szerinti változatosságát, a járműkultúra fejlettségét és sokrétű voltát a történeti Magyarországon. Az említett járművek neveinek értelmezése a népnyelvben sem egységes. Nyugat-Dunántúl és Észak-Tiszántúl népe a kocsit személyszállító, a szekeret pedig teherszállító eszköznek tartja. Erdélyben és egy északkeleti sávban csak a rugózott hintót nevezik kocsinak, minden más négykerekű járművet szekérnek tartanak, bármilyen fogat is van előtte. Ezzel szemben a központi népterületen kocsinak a ló vontatású, szekérnek pedig az ökörigás járműveket nevezik. Ott mindkét néven ismert jármű teherszállításra szolgálhat. Eltérések főként a rúd szerkezetében, illetve a kocsiszekrény méretezésében találhatók.