Cseri Miklós (szerk.): A Resti. Skanzen füzetek 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)

A resti fogalom volt. Eleinte magas színvonalon működtetett vasúti (pálya-) vendéglő szépen kidolgozott bútorokkal, fehér abroszokkal finom és gyakran különleges ételekkel. Ahol a jól képzett személyzet - a vendégekért szolgáló pincérek, a szakmát kitanult szakácsok és az alázatos bérlő, tulajdonos- dolgozott. Ez még Krúdy Szindbádjának, de még inkább Vendelinjének restaurációja, ahol a hagyományos magyar konyha jól megfért a francia ihletettségű európai gasztronómiával. Persze, hogy megfért, hiszen fontos és meghatározó része volt annak. Ahol a húslevest metélttel tálalták, külön tányéron hozták a húst, kistányéron a velős csontot. Olyan vendéglő volt, ahol külön déli és külön esti étlap volt. Ehetett az ember szegedi halászlét, borjút pörköltként vagy velős rizzsel, esetleg báránysültet szilvával. Ezek még igazi pályavendéglők voltak, amiket a nép csak restinek hívott. A második világháború után a fehér abrosz helyett megjelentek a kockás abroszok, de még mindig jókat lehetett enni és inni. A zónapörkölt, a bécsi szeletes zsömle, a fasírt: az utasellátó korszaka. Aztán a restivel is az történt, mint magával a vasúttal. Az abroszok pecsétesek lettek, néhány helyen maradt csak melegkonyha, nincs már friss csapolt sör, a fröccshöz is kannából kerül a bor. A szörp helyett kóla van. Már ha van, mert lassan bezárnak a restik. Elfogynak, kiüresednek. Pedig néhány éve még, a füzesabonyi - Pfaff Ferenc tervezte- impozáns vasútállomásban egyetemistaként, amíg vártuk a debreceni vonatot, a restiben a fasírt mellett a fröccs és az unicum volt a várakozásért járó jutalom. Bezárnak, néhány restinek már nem nevezhető vasúti büfé van a helyén, a fa asztalokat és székeket műanyagra cserélték, játékgépek szórakoztatják az utast, enni pedig... Már nem a velő, vagy a zónapörkölt között választhatsz, marad a chips és a szotyi... Talán ezt már ne is hívjuk restinek... 3í