Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Balassa M. Iván: Bevezető

Bevezető A Vajdaság a magyar népi építészet talán legkevésbé ismert területe. Ennek több oka is van. Maga a földrajzi fogalom viszonylag új és mesterséges képződmény. A Trianont követően a Szerb-H orvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához csatolt egykori Bánság, Bácska és Szeremség összefoglaló megnevezésére az 1849-1860 közötti, közvetlenül Bécsből kormányzott Ternes/ bánság és Szerb Vajdaság névből a szerbek megőrizték és felelevenítették a Vajdaság, Vojvodina megnevezést. A három földrajzi táj azonban nem teljes egészében tartozik a Vajdasághoz, a Bánság keleti fele ma Románia, Bácska északi sávja pedig továbbra is Magyarország része. \ Vajdaság három földrajzi vidékének története egy alapvető ponton közös. A középkorban szinte teljesen magyarok lakta vidékeken a XV. századtól különféle délszláv népcsoportok jelentek meg, akik a terjeszkedő Török Birodalom elől húzódtak fel ezekre a tájakra. A XVI. századtól — nemzeti hovatartozástól függetlenül — a vidék szinte teljesen elnéptelenedik, lakossága kipusztul. A folyamat Buda elestével 1541-ben kezdődik, lezárulása Bácskában a török feletti zentai győzelem 1679-ben, a Bánságban Temesvár visszafoglalása 1717-ben. A másfél évszázadot csak egy rendkívül gyér délszláv népesség vészelte át. A korábbi birtokviszonyok is jobbára feledésbe merültek, illetve a központi hatalom nem ismerte el ezeket. A három terület az elkövetkező évszázadban közigazgatásilag eltérő történelmet ért meg, egyben azonban egyeznek, a gyakorlatilag néptelen vidékeket a központi hatalom, az új feudális urak igyekeztek újra benépesíteni. Megindult egy magyar betelepedés, elsősorban az Alföldről, de a Felföld és szinte az egész magyar nyelvterület is bocsátott ki telepes-rajokat. Folytatódott a délszlávok felhúzódása, a túlélők pedig megszilárdították helyzetüket. Új elemként — elsősorban a központi hatalomnak köszönhetően — német telepesek jelentek meg a puszta tájon. De kivették részüket ebből a folyamatból a szlovákok, románok, ruszinok, szórványosan még a bolgárok is. Ezzel a Kárpát-medence etnikailag legtarkább vidéke lett az egykori Bánság, Bácska és Szeremség. Itt nemcsak az eltérő nemzetek képviselői rendelkeztek egymástól jól elkülönülő hagyományokkal, hanem az azonos nyelven beszélők is. Gondoljunk csak a Dél-Alföldról lehúzódok, a Jászságból, Nagy-Kúnságból vagy a Felföldről érkezők közötti hagyománybéli, vagy vallási eltérésekre, de ugyanilyen sokszínű volt a német nyelvterület legkülönbözőbb részéről származók szellemi öröksége, és a délszláv népesség sem volt se etnikailag, se vallásában egységes.