Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)
GAZDASÁGI ÉPÍTMÉNYEK
alig tartalmaznak adatokat: Székelyben egy „kunyhó forma d/"-at vettek számba, Bújon egy özvegynél „sertés és marha ól földbe van" az összeírás idején. De nem csak adófizetők kisméretű istállói, hanem nagybirtokosok épületei is épülhettek e módon: Acsádon Zicherman Náthán 30 öl hosszú sőreólja volt „földbe épített'. E kisszámú adat birtokában nem állíthatjuk határozottan, hogy a XIX. század ezen időszakában ilyen kevés földbe süllyesztett istálló lett volna a megyében, ám az, hogy nem volt olyan mértékű az elterjedésük, mint az 1930-as években, bizonyosra vehető. Az istállók födémszerkezetére vonatkozóan nem rendelkezünk nagy mennyiségű adattal: a gerendákat majdnem mindig a szarufákkal együtt említették, így azokat majd alább értékeljük. A padlás anyagát esetlegesen közölték: sok helyen írtak össze deszkapadlást (néha a fák nemét — tölgy, fenyő — is közölték), de sövény- és nádpadlásxó\ is értesültünk; az adatok szórtsága és viszonylag kis száma azonban komolyabb következtetések levonására nem elegendő. Ami inkább érdekes, az a padlás hiánya: a megye 9, főleg az északi részen fekvő helységében írtak össze padlás nélkül álló istállókat (Csege, Dombrád, Eszeny, Gáva, Hugyaj, Szabolcs, Tiszabercel, Kenézlő, Nyírbakta). A települések zömében csupán egy—két ilyen épületről van szó, de Gáván pl. az istállók közel 12%-a, Hugyajon pedig több mint 22%-a volt padlásolatlan. Padlás nélkül álló istállókat mind a nemesek, mind a jobbágyok épületei között összeírtak: Gáván pl. a nemesek istállóinak 26,2%-a volt ilyen, a jobbágyoké közül csak 3,9%-nál emlékeztek meg a padlás hiányáról. Tiszabercelről egy padlásnak alig nevezhető megoldásról is olvashatunk: egy istálló „padlása tsak rá hánt Deszkával van, hogy a' szénát meg tarthatja" — ami a csűrökben hasonló céllal a gerendákra fektetett rúdfákkal mutat rokonságot. Itt kell megemlékeznünk az ún. tüzelősói a król, hiszen azok zöme szintén padlásolatlan volt. A megyei szabályrendeletek határozottan tiltották mind a kémény nélküli épületekben, mind az istállókban való tüzelést (1819-es, 1833-as rendszabályok), de erre csak a megye északi részein hivatkoztak: Bújon írták, hogy az istállóban „rég ólta tüzelni sem szabad volt, a' tűz sem a' közepén támadt, hanem a' Nap nyugoti leg végén", ami egyben arra is utal, hogy amikor tüzeltek, a tüzelés az épület középső részén folyt. Tiszaeszlárról jegyezték meg, hogy „az ólba már rég nem tüzeltek, mivel takarmánnyal lévén tele zsúfolva, nem lehetett." A megye déli részéről. Nádudvarról és Szovátról vannak olyan adataink is, melyek az istállóban való tüzelés akkori eleven szokásáról tudósítanak: Nádudvaron két helyen kéményes, padlásos ólat írtak össze, egy helyen pedig nádtetejű istállót tüzelővel. Egy másik ugyancsak e helységből származó adat a tüzelő istállón belüli helyére mutat rá: „mikor a cselédek bé mentek morzsolni, egy szikra tűz sem maradt az istállóban, de különben is ha belőlről gyúladt volna ki, akkor egyetlen darab marhát sem menthettek volna ki, mivel a tüzelő hely oly keskeny, ahol a marhákat ki bocsásgatták, hogy azt belső égés és gyúladás után mind bent vesztek volna." Szováton egy leégett istálló meggyulladásának körülményeit vizsgálva vetették papírra, hogy „a szóiga cseléd... a szokás szerént estve a Ló etetés közbe tüzelgetett, és Tar Ferentz Uramnak a fijatskája mint egy 12 esztendős is vele volt, a gyermek a tűz mellett aludt." Mind a forrásbeli adatok, mind pedig a szakirodalmi utalások 67 azt jelzik, hogy az ólban való tüzelés a tiltások ellenére igen sokáig fennmaradt a megye nagyállattartó területein (Sárrét, Taktaköz, nyíri Mezőség, Rétköz). 6 7 KISS L. 1930. 10., GOMBÁS A. 1965. 100. A Nádudvaron összeírt kéményes ólak a VARGHA László által korábban leírt nagykunsági (határbeli) tüzelősólakkal mutatnak rokonságot. Id. VARGHA L. 1940.
