Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Összegzés

lóra tett elterjedését jóval korábbi időszakra tolja ki. Ugyancsak a tőlünk keletebbre fekvő beregi és szatmári részekhez kapcsolhatók az aszalók is, melyeket a megye keleti—északkeleti sávjában írtak össze. Egy kivétellel valamennyit nagybirtokosok épületei között jegyezték fel. A méhesek nagyfokú elterjedtsége a méhészet jelentőségét bizonyítja területünkön. A méhes és méhkelence elnevezés közül az előbbi a domináló, az utóbbi szórványosnak tekinthető. A kelence elnevezés — a szakirodalom egy részének ilyen állítása ellenére — az adatok szerint nem feltétlenül hozható kapcsolatba a kerített méhesekkel; a szó megyénkben ,méhes' jelentéssel bírt, annak szinonimájaként használták. Kutakat főleg a megye északkeleti és rétközi településein írtak össze nagyobb számban, mégpedig azok gémes változatát. Jelentős a kutak „bödönös" változatának elterjedése. Néhány megjegyzés az egyéb színekre, valamint a nagyobb birtokosoknál összeírt árnyékszékekre vonatkozik. A porta kerítéseinek változatai közül kiemelkedő a sövény kerítések elterjedtsége a megye minden részén, de igen jelentősek voltak a deszka- és nádkerítések is; előbbiek főleg a vagyonosabbak portáit kerítették, míg az utóbbit minden társadalmi rétegnél összeírták főleg a szomszédos portákat elválasztó kerítések anyagaként. Az egyéb fajták közül a poleszátás és a stakétlikerítés jelentésének kiderítése okozott gondot; mindkettő a karókerítések különböző változatait jelentette. A garádgyakerítésnek a trágyából készült formáján kívül a Szamosháton és az Észak-Biharban ismert ,töviskerítés' értelmezése is valószínűsíthető. A szőlőbeli építmények között több helyen találtak borházakat, kunyhókat, kalyibákat; ezek egy része nagybirtokosok, más részük adófizetők tulajdonában volt. Jelentőségük volt számottevő. Az ipari épületek között a malmok voltak a legjelentősebbek. A megyében szinte mindenütt szárazmalmokat írtak össze, ami azzal magyarázható, hogy a Tiszára, amely úszó hajómalmoknak adhatott volna helyet, a nagy tutajforgalom miatt nem volt lehetséges vízimalmok telepítése. A szárazmalmok szerkezete nem tért el az országosan ezerszámra működött hasonló berendezésekétől. Jelentős a malomkövek beszerzési helyeinek megállapítása: azok mind a felvidéki, mind pedig a beregi kőbányákból származhattak. A szárazmalmokhoz kapcsolt vagy ugyanazon a meghajtási elven működő olajütők is szép számmal működtek megyénkben. Területünkön repcéből, napraforgóból és lenmagból sajtoltak olajat. A pálinkafőzők kisebb épületekben működtek a jobbágyi—paraszti gyakorlatban. A megye keleti részén — a beregihez hasonlóan — Garamoknak, más területeken pá/inkafőző házaknak nevezték ezeket az építményeket. Ugyancsak jelentős volt néhány településen a salétromfőzés, melynek főzőépülete a salétromfőző karám volt. A szintén szikes területekről összegyűjtött szóda-alapanyagot kizárólag nagybirtokosok tulajdonában lévő szódafőző hazakban főzték ki. A fentiek ismeretében megállapítható, hogy területünk nem tekinthető homogén egységnek építészeti szempontból sem. Az adatok alapján úgy tűnik, a Nyírség középső részének építkezése a leginkább szabolcsinak tekinthető (falazat, tetőfedő anyagok stb.). A megye északnyugati része inkább a borsodi területekhez kapcsolódik, de bizonyos vonásai révén a Hortobágy környéki nagyállattartó övezettel alkot egységet. Ugyanez mondható el a déli, a Sárréthez tartozó településekről is. A Nyírség