Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)
Összegzés
A földólak meglétéről ugyanaz állapítható meg, mint a veremházak esetében: korszakunkban arányuk igen kicsi volt, gyakoribbá csak később válhattak. Az istállók falazatának anyagáról a lakóházakéhoz hasonlókat állapíthatjuk meg: jelentős volt a sövény- vagy paticsfalú épületek aránya, s a nádfalú istállók is viszonylag magas számban fordultak elő a Rétközben és annak peremén fekvő falvakban. Főleg a megye északi részén vettek számba sok padlásolatlan istállót, egyes helyeken arányuk megközelítette az összes istálló negyedrészét is. A megye nyugati, délnyugati és északnyugati részén több helyen összeírtak tüzelősólakat is, melyekben a tüzelés - úgy tűnik - a szabályrendeletek többszöri tiltása ellenére is sokáig fennmaradt. Az istállók nagy része különálló építmény volt, bár jónéhány településen (köztük a megye németlakta településein is) a lakóházakkal egybeépült istállók aránya meghaladta az 50%-ot is. A Rétközben a néprajzi kutatások által jellemzőnek ítélt többhelyiséges istállók már tárgyalt korszakunkban is léteztek, s nem voltak ritkák a 3—4 helyiséges, a különböző fajta lábasjószágoknak külön helyiséget biztosító istállók sem. Bár nem tartozott szorosan témánkhoz az ólaskertek vizsgálata, a forrásokból kiderült, hogy azok benépesülése korszakunkban már megkezdődött: több ólaskertes település külső kertjében írtak össze lakóházakat is. A külterjes állattartás lakott településen kívüli építményei között mind a nyári szállásul szolgáló, színekkel épült aklok vagy gulyaszínek, mind pedig a teleltetést szolgáló ,ól, istálló' jelentésű, legtöbbször fonott, betapasztott falú marhaaklok is szerepeltek az összeírásban. A használt terminológia nagyfokú keveredését mutatja, hogy mind az aklok, mind a színek között összeírtak teleltetésre és nyári szállásul szolgáló építményeket is. Ugyanez mondható el a juhtartó építményekről is, melyek közül a nagyobb méretű aklok, ereszek, színek, esztrengák a megyét északról, nyugatról és délről mintegy félkaréjba fogó területen, a juhtartással nagyüzemszerűen foglalkozó nagybirtokosok tulajdonában voltak. A kisebb méretű juhaklok, színek, ereszek, ólak, kosarak a megye északkeleti, keleti részeinek kisebb mennyiségű juhot tartó adózói gazdaságaiban fordultak elő nagyobb számban. A XVIII—XIX. századi fajtaváltás során megjelent birkatartó épületek közül a falas hodályok és falas aklok, valamint színek minőségében más, ám elnevezésében hagyományos épületfajtát is meghonosítottak területünkön. A sertéstartás épületei között is összeírtak nagybirtokosok külterületeken álló, nagyméretű sertésaklait, ám legjellemzőbbek a lakóházak portáin emelt kisebb méretű disznóólak voltak. Anyagukat legnagyobbrészt deszka adta (ezek közül is a tölgyfadeszka dominált) a megye minden részében. A falkészítés technikájára utaló adatokból kiderül, hogy mind a deszkából zsilipeléses technikával készült, mind pedig bárdolt gerendákból összeállított épületek megtalálhatók voltak. Adatainkból a megyébe más területekről ideszállított sertésólakra is fény derült. Sok helyen összeírtak karóból és sövényből készített disznóólakat is; az utóbbiak aránya néhány településen elérte az 50%-ot, s különösen a megye északi—északnyugati településeinek falvaiban volt gyakori alkalmazásuk. Vesszőből font falú disznóólak (akárcsak a deszkafalúak) nemcsak a nemesek, hanem a nem nemesek épületei között is szép számmal megvoltak, bár az adófizetőknél arányuk valamivel magasabb volt. A disznóólak túlnyomórészt négyzet vagy téglalap alaprajzúak voltak, de Bújon kerek alaprajzú épületet is feljegyeztek.
