Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

A lónál a kiscsikót, ha lehetett, ugyanahhoz a jászolhoz kötötték, mint az anyját. A teheneknél rendszerint külön borjújászlat készítettek, a végjászlas istállóban a másik keresztirányú fal elé, a homlokjászlasnál a bejárati ajtó mellé. Azt, hogy egy vagy két végjászol volt az istállóban, elsó'sorban az állatállomány nagysága határozta meg. Lényegében ez játszott közre a homlokjászlas istállók építésében is, a nagyobb állatállománynál szívesebben használták az ilyen elrendezést, mert az épület szélességét az említett méret fölé nem nagyon növelték. A lovak alá mindig, a tehenek alá gyakran hídlást készítettek. A hídlás alatti gödröt, melynek fala a beomlás ellen rézsútos volt, kitéglázták. A trágyáié rendszerint az épület belsejében lévő gödörben gyűlt össze és onnan merték ki. Tanyán kivezetést is csináltak a hídlás gödrének az épületen kívülre, ez azonban a faluban rendkívül ritkán fordult elő. A gödörre előbb akácfa gerendákat tettek, majd öt centiméter vastag deszkákkal borították be. Nagygazda helyen szóga ágyát az istállóban állították fel, általában az ajtó valamelyik oldalán volt a helye. A disznóól legtöbbször vályogból készült. Fából készült az a disznóól, melyet ,,A' Bárándi Helység háza udvarán — edgy öt öles hosszúságú és 2. öles szélességű sertésólat 3 szakaszokra — tölgyfa talpakra és oszlopokra fenyő deszkából készíttetett Fő Bíró Nztes Kiss B. István Ő kegyelme az 1831

k Esztendőben"

160

. Az emlékezet szerint a XX. század elején állt egy deszka disznóól a községháza udvarán, melyben azt a 10—12 kant tartották, melyeket hozzávertek a csürhékhez. Az 1831-ben épült disznóól vagy azonos lehet ezzel, de ami valószínűbb, a funkciójuk egyezhetett. Hasonló disznóól állt a református paplak udvarán is, erre utal az, hogy talpa volt : „... a' disznó ólakra nézve pedig várni kell addig, míg a' torony leszedendő ócska gerendáiból alkalmas talpnak való fákat lehet válogatni... "

161

. Ez, vagy ennek utóda az 1930-as évek végéig állt. A vályogfalú disznóólak, malacólak gyakran voltak bogárhátúak, azaz szalmatetősek. Belsejükben általában nem volt padlózat, ritkán deszkával borították földjüket. Az előttük lévő, fakerítéses kifutót azonban gyakran burkolták. Az élére állított téglából készült burkolatot jobbnak tartották, mint a csak lapjára fektetettet, mert ez utóbbit a disznó könnyebben fel tudta dúrni, illetve fogával felfeszegetni. A szárnyasjószág gyakran a disznóól padlásán kapott helyet, a kacsának, libának beépítették a góré alját, s a tyúkok eperfán éjszakázása is előfordult, de aki csak tehette, tyúkólai épített. Ezt az építményt paraszti használatban, mint a korábban idézett adatból is kitűnt, már 1806-ban említik. 1844-ben ,.A' Leány Iskolában tyúk ólat építtetni 's ahoz nádat venni még az őszön meghatalmazott a' Curator..."

162

. 1854-ben arról értesülünk, „... hogy a' papi udvaron lévő tyúk ól annyira elavult, hogy kidűléshez van közel..."

163

. Figyelemre méltó viszont, hogy a református egyház javainak 1809-ben készült összeírása sem a leányiskolánál, sem a paplaknál nem említi a tyúkólat, így nem kizárt, hogy ezek szélesebb körben csak valamikor a XIX. század közepét nem sokkal megelőzően kezdtek elterjedni. 160 HBmL V. 608/a. 6. Városgazdái Elszámolások 1742—1805. 168. 161 BREI Presbiteri Jegyzőkönyvin. 1860—1877. 190. — 1872. február 15. 162 BREI Presbiteri Jegyzőkönyv II. 1829—1860. 65. 163 BREI Presbiteri Jegyzőkönyv II. 1829—1860. 110.