Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
az egész hátsó rész egy nagyméretű kamra volt, melyet meg lehetett közelíteni a tornácról, de a mellette levó' kis szobából is. Az épület első része toldott, itt valamikor üzlethelyiség állt. A falak a többitől eltérő vastagságúak, s az utcai homlokfal sajátos torzulása a padlásfeljárót rejti magába, melyet a bővítést megelőzően valószínű a kamrában alakítottak ki. A téglamellvédes, téglaoszlopos tornác az egész udvari homlokzaton egységes, a tégla burkolatban sincs nyoma a bővítésnek, így feltételezhető, hogy az épületnek ezen része az üzlettel kibővítéskor készülhetett. A háznak korábban is volt tornáca, mert a tetőszerkezeten az első rész bővítése jól megfigyelhető, ezután viszont egységes az egész szerkezet. A tetőt csak megtoldották az átalakításkor és nem rakták át vagy készítettek újat, így szélessége nem változott. A lakóházak tüzelőberendezéseire az első adat 1742-ből származik, mikor is „Fazekasnak az kemenczék csinálásáért. . ." fizettek, ezek a kemencék a „Kapitány Házáéban álltak 142 . Az sajnos nem derül ki, hogy milyen lehetett az a kemence, melyet fazekas épített. A boglyakemence valamikor nád-, később napraforgó vázra készült Bárándon. A nád vázra készült kemencéről csak hallottak, a napraforgó használata is megszűnt a XX. század elején, mert a hetven éven felüli adatközlőknek már csak az apjuk csinált ilyet. Az 1910-es évektől már kizárólag csak cserépkemencét csináltak, közülük talán az egyik legutolsót, igaz már nem boglya, hanem szögletes sifonkemencét 1974ben. A kemence aljának elkészítése mindegyik esetben azonos módon történt. A kerületét vályogból megrakták, közepét földdel betömték. A kemence fenekének, elkészítése nagy gondosságot kívánt. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy a középre betömött földre sárga agyagot döngöltek, mintegy 10 centiméteres rétegben. Az agyagba esetleg sót is kevertek, s úgy tömörítették fakalapáccsa.1. Készülhetett a kemencefenék oly módon is, hogy üveget apróra összetörtek, majd pernyével összekeverték, s ezt döngölték be, s tapasztották le vékonyan. A cserépkemencék elterjedésével a kemence fenekét is gyakran készítették apróra összetört cserépből, sőt használtak négyszegletes, lapos, úgynevezett flaszterléglát is. A nád vázas kemence valószínű ugyanúgy készült, mint a napraforgószár segítségével felrakott. A napraforgószárakat a kemence testének megfelelő körben beleszúrták a már elkészült alépítménybe, felül pedig egy faabronccsal összehúzatták és arra rákötözték. Az abroncs régi hordókról került le, de román vándorkereskedők is hoztak faabroncsokat. Ezután kemény, szalmás sarat csináltak, azt kívülről és belülről rárakták a napraforgószárra és a hosszabb szálú szalma miatt szinte beleszőtték a sarat a vázba. Elkészítették a kemence torkát, az ajtó felőli padkára ráépítették a kucikot, s nagyon gyakran a sut a kemence mögött kissé magasabb volt, mint a padka többi része. KörülpárkányozXkk a kemence tetejét, sőt a torok szélét is. A párkányok elkészítéséhez finom sarat kellett készíteni, ebbe lúganét is kevertek. A párkányozó\-á\ meghúzott párkány általában három-négyszeres hurka formájú volt, felül a vastagabbak, alul a keskenyebbek. Még a napraforgószár kemencék idejéből sem emlékeznek arra, hogy a kucik felett, annak helyén, vagy környékén, tehát a szobaajtó és a kemence torka közötti falszakaszon bármiféle tüzelőalkalmatosság lett volna. Mindössze azt említették, 142 HBmL V. 608/a. 6. Városgazdái Elszámolások 1742—1805. 6.
