Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
szültek, így a folyófák, a keresztgerendák felett helyezkedett el a talp, és nem a magasítás tetején elhelyezkedő majorpang szintjében. Az egyenes oszlopot az állószékes tetőnél kitámasztották a koszorúgerendához, a majorpanghoz, s befelé is kapott egy támaszt a talphoz, bár ez utóbbit gyakran elhagyták. A dőltszékes tetőnél a széklábat csak a talphoz támasztották ki. A derékszelement, talpszelement mindkét esetben bekötötték az oszlophoz, hogy ne tudjon kifordulni. A szarufás tetők csak elvétve fordulnak elő Bárándon, s akkor is csak kisebb áthidalású gazdasági épületeken. Ennek technikai oka minden bizonnyal az, hogy a XIX. század végétől a lakóházak túlnyomórészt tornáccal épültek, de fa tornácoszlopokra, ez pedig nem biztosít olyan szilárd alátámasztást, mint amilyenre a szarufás tetőknél a keresztgerendázat vagy az ez alatt futó külső koszorú alatt szükség van. A szelemenes vagy székes tetőknél a tornácoszlopokra jutó terhelés sokkal kisebb, így ezek a tetőszerkezetek megmaradtak a hagyományos építőgyakorlatban. A padlás kialakítására általában a tetőszerkezet felállítása után került sor, bár elvétve tudnak olyan esetről is, mikor ez a tetőfedés elkészülte utánra maradt. Deszkapadlás csak ritkán akadt Bárándon. így például az 1815-ben a református paplakhoz hozzáépített „consistoriális ház", vagyis tanácskozó helyiség, deszka menynyezetű lehetett, mert 1861-ben azt írják róla: ,,A' consistoriális szoba padlása, mely piszkos füstös deszkákból van csinálva — hogy tovább szembetűnő botrány ne legyen — befestést igényel" 82 . A teljesen általános födémmegoldás a nádpadlás volt. A mennyezet, a padlás úgy készült, hogy a folyófára, a keresztgerendázatra hosszában felterítették a nádat, váltogatva tövével és a vékonyabb végével, mert így lehetett mind alul, mind felül egyenesre összehozni. A felteregetett nádnak legalább húsz centiméternek kellett lennie, de nem volt baj, ha harmincat is elérte. Vékonyabbra nem nagyon csinálták, mert akkor nem volt terhelhető a padlás. A nád elteregetése után volt aki földdel hordotta meg a padlást, s ezt a földréteget tapasztotta meg felülről és természetesen a nádat alulról vékony sárréteggel. Ezt azonban nem tartották jó megoldásnak, mert túlzottan megterhelte a nádat és a födémben lévő nádszálak hamar összeroppantak. A jó és az általánosan alkalmazott megoldás az volt, hogy erősen törekes, könnyű sarat csináltak, s ezzel egy arasznyi vastagságban tapasztották le a padlást. Az ilyenről azt tartják, hogy alatta akár összetörhet a folyója, az erős sár fenntartja a padlást. A padlás elkészülte, a padlásolás után következett a nádtető készítése. A lécezésre gyakran nem közvetlenül fektették a nádkévéket, hanem előbb fűzíst készítettek. Kiválogatták a leghosszabb kévés nádat és abból egy-egy kis félmaréknyit, öt-hat szál nádat mindig kiválasztva madzaggal felfűzték a lécezésre. A fűzés azért készült, hogy belülről tiszta legyen a padlás. Ennek a megoldásnak az elterjedési idejét nem sikerült megállapítani, az azonban, hogy madzagot használnak elkészítéséhez — mással nem is nagyon oldható meg — mindenesetre új volta mellett szól. Akár fűzéssel, akár anélkül készült a tető, a következő lépésként a hosszanti falak mellett drugánokat, hosszabb, karvastagságú fákat ástak le és ehhez erősítették a nád 82 BREI Presbiteri Jegyzőkönyv III. 1860—1877. 23—24. Ezt a helyiséget 1815-ben építették: ,,A' mostani Consistoriális és Tanuló Ház kitsiny lévén. . . a jövő esztendőben. . . felépittethessék." BREI Presbiteri Jegyzőkönyvi. 1766—1827. 70., 1814. május 15.
