Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Hagyományos közlekedés és szállítás Répáshután (1984)

szállítására viszont szívesebben használják a koieszt. Ezen lőcsök nincsenek, csak négy rakonca tartja az oldalakat. Átalakításkor a lőcsöket és az egyenként 50-60 kg súlyú, létrás oldalakat leveszik a szekérről és rakoncát, majd deszkaoldalakat tesznek fel. Az aldeszka [spodna deska) és a két oldaldeszka (bocna deska) száraz, könnyű fenyőből van. Elöl-hátul trapéz alakú, két léc közötti sínben járó súber, kaloda zárja le a koieszt. Ennek különösen lerakodáskor látják hasznát, A deszkaoldalakat, rekesztéket megemelve a homok vagy a szén lapátolás nélkül ömlik le a földre. A létrás oldalú, lőcsös szekérhez két saroglya tartozik. Fahordáshoz nem használják, de széna, mész vagy faszén fuvarozásához felteszik. Az első saroglya kisebb, neve srágelkl, a hátsó jóval nagyobb [zadne srágle). Mindkettő enyhén ívelt és normál helyzetben a hátsó saroglya felső pereme egy szintben van a szekéroldal, a drabinove druckl peremével. Vesszőből fonott kast Répáshután sohasem használtak. Helyette fenyődeszkát raktak a lőcsös szekér oldalain belül. Minthogy könnyű, rövid kocsijuk nem volt, városba is nehéz, deszkaoldalú szekerekkel jártak. Ezekhez még üresen is erős fogatok kellettek a hegyi utakon. Hosszabb útra induló szekeresek ekhót, szekérernyőt használtak, amit a Bükk hegység falvaiban, így Répáshután is sátornak neveztek. A hutaiak kevesebbet faluztak a mésszel, mint Cserépfalu, Bükkzsérc lakói, mert a meszet inkább vállalatoknak adták el.

13 A bükkalji magyar falvakban a sátor még jellegzetesebb tartozéka volt a fuvaros szekérnek, mint a hutákban. Cyékényponyvából készült, amit ráborítottak a mogyorófa-husángokból szerkesztett vázra. A kész sátor formája hosszában félbevágott hengerre emlékeztetett. Ma már csak hébe-hóba használnak sátoros szekeret. Szénahordáshoz a szekér két oldalára, a lőcsökre egy-egy vendégoldalt kötöttek. Ezeknek a kb. 550 cm hosszú, 8-10 cm átmérőjű rudaknak szlovák elnevezése nincs. A szénát a szekérre „sarkosan rakják, szarvakat csavarnak" [zakrut'lm rohi). A szénarakományt leveles gallyakkal borították be, az apró, rövid szálú szénát pedig vászonponyvákkal takarták le, hogy minél kevesebb hulljon el belőle.

14 Végül az egészet leszorították egy hosszanti irányban végigfektetett nyomórúddal {pavuz). Ennek hossza kb. 400 cm. Rendszerint gyertyánfából van. mert az nem törik könynyen. A pavuzt előbb elöl lánccal lehúzták, majd hátul rudallókötéllel {stranek, strangi) kötözték le. A felborulás ellen úgy védekeztek, hogy rakodás közben mindkét oldalon egy erös surjánt (faágat) építettek be a rakományba, de úgy, hogy vastag végük kilógjon. Nehéz terepen egy embernek az volt a feladata, hogy felfüggeszkedjen a surján kinyúló végére, mielőtt a szekér borulni kezdene, hogy saját súlyával is javítson a jármű egyensúlyi helyzetén. Ha a szénásszekér mégis felborult, kifogták az állatokat, a nyomórúd két végére kötelet hurkoltak, s az ökröket vagy lovakat elébe fogva ismét felállították a megrakott szekeret a kerekeire. Pavuzt az 1920-50-as évekig használtak. Akkoriban tértek át a ma is követett eljárásra, amihez csak két rudallókötelet, esetleg kötélhúzó segédeszközöket hasz13. BAKÓ Ferenc 1951. 326-328. 14. PALADI-KOVÁCS Attila 1979. 355-360.