Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)
A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez (1973)
7. kép. Szekérfedél. A. félhengeres ernyő, kóber (félkörben meghajlított kávákon nyugszik); B. lábas, csaknem lapos ekhó. kényből, ponyvából készült kocsiernyő neveként. 136 Hasonlóan szórványos előfordulást mutat a boríték, borított szekér, gyékényesszekér megjelölés is. A napjainkban legismertebb, az irodalmi nyelvben is használt) ekhó szó első előfordulását csak 1833-ból ismerjük. Magyar fejlemény, eredetileg valószínűleg a debreceni (és talán pataki) diáknyelv kifejezése volt.' 37 A szekértetőnek jelenleg csupán két alapváltozatát tudjuk elkülöníteni. Az egyik, valószínűleg régibb forma emlékeztet egy hosszában kettészelt henger egyik felére, amelyet lapjával lefelé helyeznek el, s amelynek hosszanti peremei a két szekéroldal felső dorongját érintik, arra nehezednek. A tető faváza félkör alakban meghajlított kávákra épül. 138 Ez a forma egész Erdélyben elterjedtnek mondható, s ezt használták az Északi-hegyvidék fazekas, mészégető falvai is. A másik típus főleg Debrecen vidékén ismeretes, és az előbbinél lényegesen szellősebb. A szekér négy sarkára állított falábak tartanak egy alig domborodó, falécből készült rácsozatot (neve koszorú), amire gyékényponyvát terítenek. A gyékény hátul a szekér végén túl ér, de csak szükség esetén eresztik le a faros kasig, rendszerint inkább az ekhó-tető végén található felcsavart állapotban. Két oldalt 136. SZINNYEI József 1893. I. 165., 198. 137. BENKÖ Loránd 1967. 734. 138. E forma részletes, illusztrált leírását I. HAÁZ Ferenc 1932. 16-17.