Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Szánfélék és szánrészek nevei (1997)

6. kép. Székely nyoszojás szán. 1. rókonca, 2. orcok, 3. nyoszoja, 4. keresztfa, 5. faszeg, Fenyéd (Udvarhely m.). HAÁZ 1942. nyomán A különböző rendeltetésű, méretezésű, vontatású hazai szánféléket még mindig csak hiányosan ismerjük, s ez megnehezíti a terminológia áttekintését is. Különösen a gyalogszánkók között van soknak önálló elnevezése: például bakó, bakóca, bakonta, baksa, csókla, csoklya, csuszkora, grenya, korcsia, kónica, stelbák, ródli stb. A fogatos szánfélék között több a jelzős összetétel: például bakszán, korbás szán, lacsuha szán, kocsiszán, prádés v. parádés szán. A gyalogszánkók között az ilyen név ritka (például román szánkó, szénégető szánkó). Személyszállító szánjainkról ezűttal csupán annyit mondhatunk, hogy a hazaiak a lengyel szánoknál magasabbak, ezért könnyebben dőlnek. „A magyar szán a magyar kocsi korbájának szántalpakra helyezéséből alakult ki. Népies fogataink ma is előkeresik a szántalpakat, ha beáll a szánút és azokra szerelik át a kocsik felső részét".

56 A magyar szánok terminológiájában az ősi és belső fejlődésű szavak mellett ótörök, szláv, román, német kölcsönszavak találhatók. A magyar szánterminológia arra mutat, hogy az ősi alapréteghez a középkorban fontos új elemek járultak [eplény, rakonca), s a szókészlet bővülése, gyarapodása a későbbi századokban is folytatódott. A ráf, tasni, spanga stb. német eredetű szavak csak a 18-19. században, a bognáripar révén csatlakoztak a szánterminológiához, melynek teljes áttekintéséhez még további kutatásokra van szükség. (1997) 56. PETTKÓ-SZANDTNER Tibor 1931. 171.