Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Fogatolás, igázás és szekerek a Bódva-völgy térségében (1999)

ja sima, csak az elején van két szög, az ún. ragasztó, amihez a tartóláncot rögzítik. Lovas szekér rúdágasának két végét a nyújtó alatt egy pánt köti össze, ami rögzíti a rudat vízszintes helyzetében. Az ökrös szekér rúdfeje a járomhoz, a lovas szekéré pedig a tartólánchoz volt kialakítva. Lovas szekér rúdjának elejét a Bódva völgy felső szakaszán a lovak nyakába akasztott rúddal, az ajatartóval tartják a megfelelő szintben, s a szekér alatt nem rögzítik a rúd végét. Ajatartőca főként a hegyekben, erdőkben van szükség, ha szügyhámos lószerszámot használnak. Nyakhámhoz [homót, hamut) nem kell ajatartó. Borulás esetén ugyanis a rögzített szekérrúd és a nyakló veszélyes, megfojthatja a lovat. Debrödön, Jászon, Szilicén, Jabloncán, Körtvélyesen, Almáson, Ájban és a Csermosnya völgy falvaiban (Barka, Lucska, Kovácsi, Dernö) a szekérrúd neve aja, ajarúd. Ez a szó a szlovák oje 'rúd' átvételeként terjedt el a vidéken. Ismeretes a szomszédos gömöri bányavidéken (Rudna, Kőrös, Rozsnyó, Sajóháza, Csúcsom, Krasznahorka-Váralja) és itt-ott Abaújban is (Nagyszalánc, Tornagörgő).

23 Más magyar tájakon ez a szó és az ajatartónak nevezett tárgy ismeretlen. Az említett helyeken használatos volt a kifogott szekér rúdjának eleje alá tett ajatámasztó is, amit két lécből állítottak össze X alakban. Ökrös szekerek csuklós rúdja minden esetben ajarúd, lovas szekereken előfordul rögzített szekérrúd is. Szekérkast a Bódva völgyi magyar parasztok az 1950-60-as évekig használtak. Ökrös szekérhez csak egyfélét tettek fel, a csupán kasnak nevezett ódaikast. Ökrös gazdáknak nem is volt más szekérkasuk. A lovas szekérhez két kasfajtát rendszeresítettek. A két fonott ódal helyett a faros kast tették fel, amikor városba, vásárra, búcsúba vagy lagziba mentek. Hosszúsága annak is megegyezett a szekérderékkal. A faros kas alját és hátoldalát egybefonták a két oldalával. Sokszor leeresztették a hátsó saroglyát vízszintbe és a faros kast rátolták, hogy több hely legyen a szekéren. Lagziba, búcsúba nem vitték a hátsó saroglyát, s hátul a faros kassal zárták le a szekeret (Ládbesenyő). Debrödön, s a Bódva völgy sok más falujában ilyen ünnepi alkalommal fonott ülést tettek fel. Ezt rozsszalmából vagy kukoricahajból a legtöbb gazda maga fonta.

24 Üléskosarat nem használtak a vidéken. Borsod községben karos ülést használtak „luxusba". A szekérkast legtöbb gazda maga kötötte. Füzvesszőből, rakottyából fonták, s a faros kas hátoldalát szépen kicifrították. Lyukakat hagytak rajta, s a lehajalt, főzött, fehér vesszővel csíkokat, sávokat fontak bele. A kasfonás mindenütt az öreg gazdák téli foglalatossága volt (Debrőd, Tornaújfalu, Hídvégardó, Komjáti, Szín, Szalonna, Borsod). Ekhós szekeret a falvak nagy többségében egyáltalán nem használtak, legfeljebb a vándorcigányokat látták ilyen szekéren közlekedni, Színben mindössze egy embernek, „egy meszes tótnak" (valójában magyarnak) volt kávás, ponyvás szekérfedele az 1920-30-as években. A mészárusok (Debrőd, Somodi), s a hosszú útra induló parasztok - mint a Miskolcra, Sajószentpéterre szekerező szalonnai, perkupái 23. Saját gyűjtés 1978, 1979, 1980-ban és 1994-ben. A gömöri párhuzamhoz: BOROSS Marietta 1976. 137; Abaúji adatok: ÚMTSz I. 173. 24. A fonott ülést lásd: PALÁDI-KOVÁCS Attila 1989. 369.