Cseri Miklós, Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig - A 2001. október 9-10-én Szolnokon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Szolnoki Damjanich János, 2001)
BALASSA M. Iván: A népi építészet a régészet és a néprajztudomány között
A NÉPI ÉPÍTÉSZET A RÉGÉSZET ÉS A NÉPRAJZTUDOMÁNY KÖZÖTT BALASSA M. IVÁN A Kárpát-medence népi építészetének nyolc-kilenc évszázadnyi alakulását, az e téren elért legújabb kutatási eredményeket áttekintve és számba véve a történettudomány és a régészet után elérkezett a néprajz „illetékességi" területe, az újkor. Természetesen már a korszak meghatározása is kérdéseket vet fel, világtörténelmi dimenzióban a kezdet lehet Kolombusz útja, vagy az ipari forradalom kibontakozása, itthon Mohács, illetve 1541, Buda eleste, esetleg Buda visszafoglalása 1686-ban. Arról nem is beszélve, hogy a néprajztudomány egyre kevésbé tűri korlátozását a recens népi kultúra kutatására - más a helyzet természetesen a különböző antropológiai irányzatoknál - és társtudományaival együtt akár őstörténeti kérdésekben is véleményt alkot. Nincs ez másként szűkebb területünkön, a népi építészetnél sem. Történészek, régészek, néprajzkutatók egymás eredményeire építve, a maguk ismereteit hozzáadva, mintegy kéz a kézben adnak egyre pontosabb képet arról a település- és építészetfejlődésről, mely a magyarok megjelenésétől a Kárpát-medencében lezajlott. Nem véletlenül használtam a kéz a kézben kifejezést, mert azután egyszer csak bekövetkezik egy időszak, amikor a régészettudomány elengedi az eddigi társak kezét, ez - legalábbis a népi építészet terén - a 17., nagyritkán a 18. század. És történik mindez egy olyan korszakban, melyből nem, vagy csak alig érte meg napjainkat fennálló épület, tehát egy űr keletkezik. Erre a korra szeretnék a továbbiakban rávilágítani, felhívni a figyelmet néhány olyan jelenségre, kutatási, kutatás-módszertani sajátosságra, amely megítélésem szerint eddig nem kapott kellő figyelmet. Közülük elsőként arra, hogy a régészeti feltárásokon, ott, ahol nemcsak egy-egy épület vagy -részlet kerül elő ebből a régészeti szempontból kései korból az adott település lakóinak anyagi elszegényedése figyelhető meg. Móric, a kun település Túrkeve mai határában, mint ezt MÉRI István megállapította, többször élt meg pusztulást, a legnagyobbat a 15 éves háború hadieseményei következtében. Az egymás után következő házak a lakók fokozatos elszegényedéséről vallanak: az építés egyre kevésbé gondos, épületrészek, így a konyhák az utolsó épületeknél már csak hevenyészettek, azután valamikor a 16. század végén végleg feladják a falut lakói és 1618-ban már pusztaként szerepel az egykor virágzó település. 1 Ugyanez tapasztalható Szentkirályon, itt is a 15 éves háború jelentette a mélypontot, melyből a település nem is tudott kilábalni. Megmaradt lakói több hullámban Kecskemétre költöztek, végleg 1682-ben néptelenedett el. Eközben, nemcsak a levéltári adatokból kikövetkeztethetően, hanem az előkerült épületmaradványok tanú1. MÉRI István 1954.
