Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
BARNA Gábor: A világ megszerkesztése. Szimbolikus és valós világok
Amely népesség nem rendelkezik a különben neutrális tér ilyen „kisajátításával", az nem érezheti magát otthon az adott tájban. Ez pedig lélektanilag instabilitást hozhat magával, az ideiglenesség érzetét keltheti. Ezt az érzést pedig az egyén különböző módon szeretné stabilitássá formálni, ha etnikus/kulturális identitásának fenntartása valamilyen ok miatt helyben lehetetlenné válik: akár kivándorlás, akár pedig asszimiláció révén. A fenti megfontolások játszottak szerepet abban, hogy a Bánságot, vagy Erdély egyéb magyar és más, nem román térségeit 1920-ban birtokba vevő új román hatalom a román nemzeti ideológia jegyében más nevet adott a településeknek, de az utcáknak és az intézményeknek (pl. iskolák) is. Az új uralmi struktúrák kialakításával párhuzamosan első dolga volt, hogy a békeszerződések révén megkapott területet szimbolikusan is birtokba vegye. Ennek első lépése az volt, hogy a településnevek és utcanevek megváltoztatásával párhuzamosan mások jelenlétének szimbolikus jeleit és kapcsolódásait eltüntesse, azaz a térség nem román történelmi emlékhelyeit megsemmisítse s ennek révén a történelmi emlékezet pedig megváltoztassa. Ezért az iskolai oktatásban a „román történelmet" tanítják, a „magyar történelmet" nem, hogy a lokális identitás megformálását a szocializációs folyamatban nehezítsék. (Magyarország is csak megmaradt területének földrajzát és történelmét tanítja, lokális történelmet nem, ezáltal szintén beszűkíti a szemléletet.) Ezáltal az érzelmi kötődés gyengül, illetve a gyökértelenség érzését keltik az őshonos/bennszülött népességben. Ebben a szituációban fontossá válhat egy folklór jellegű narratív hagyomány, mint az identitás-alkotás egyik forrása. A megsemmisítés azonban csak az első lépés volt: az új hatalom ezt követően felállította a saját identifikációs tárgyi emlékeit: új nevet adott az utcáknak, megépítette a román katona hősi emlékműveit, stb. így vette szimbolikusan is birtokba a tájat. Az utcanevek a román impérium óta két ízben is megváltoztak. Az első világháborút követően részben a Kárpátokon kívüli román tájak, városok nevei, a román történelem, művészet és tudomány jeles alakjainak nevét osztották szét, ezzel is jelezve szimbolikusan a „román országok" összetartozását. A megszüntetett magyar és német (esetleg más nyelvű) megnevezések szimbolikus mondanivalója pedig a kapcsolatok, a szálak megszakítása volt, valamint a lokális történelem kisajátítására való igény bejelentése. Az első világháborút követő román névadást a román kommunista rendszer felülvizsgálta, majd az 1989 karácsonyi fordulatot követően ismét történtek változások. Ennek ellenére a hivatalos román névadás mellett párhuzamosan és látensen él a magyar névhasználat is. E mögött a nevesített világ mögött azonban egy másik tájtörténet, egy másik történelem, egy másik történelemszemlélet, egy másfajta identitás húzódik meg. Ezek a történelmek pedig legfeljebb csak érintkeznek, de ritkán fedik egymást. Sok esetben nem kiegészítői egymásnak, hanem kizárói. Az egyes történelmi személyiségek neveihez is más-más konnotáció kapcsolódik. Mást jelent a Vasgárdát megalakító Juliu Maniu a románnak és mást a magyarnak, hiszen gárdistái követtek el atrocitásokat a második világháború végén a magyarokkal szemben. Az aradi tizenhárom vértanú vagy Kossuth Lajos emléke pedig a hivatalos román történelemfelfogás szerint negatív.
