Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

PETERCSÁK Tivadar: Tradíció és modernizáció a paraszti gazdasági közösségekben

Összegzés A paraszti gazdasági közösségek sajátos típusát alkotják a közös erdőhasználatot szabályozó közbirtokosságok, erdőbirtokossági társulatok. A nemesi közbirtokosságok ugyan már a feudalizmusban is működtek, s voltak előzményei a közös paraszti erdőknek is a jobbágyfelszabadítás előtt, de az igazi paraszti erdőbirtokosságok csak az 1848-at követő erdő-elkülönítések után alakulhattak meg a 19. század utolsó harmadában. Az erdő - a legelőhöz hasonlóan - közösen sokkal célszerűbben használható, mint egyénileg. A mindenkori államhatalom a közösségi szervezeteken keresztül a szakszerű erdőgazdálkodás révén biztosította az erdők fennmaradását, hasznosítását és megújítását. A jogi szabályozás során a 19. század végén az egyes gazdák mint egy-egy erdőterület tulajdonosai alkottak közösséget, majd 1935-ben az erdőbirtokossági társulat önálló jogi személyként lett a közös erdő tulajdonosa, a tagok csak használati illetőséggel rendelkeztek. A „szocializmus" átmeneti megoldásai után az 1994-es törvény hatására ismét megalakult erdőbirtokossági társulatokban az egyes tagok tulajdonában lévő erdőterületeken folytatnak osztatlan közös gazdálkodást. Az utóbbi évszázadban alakult paraszti erdőközösségek ugyan jórészt központi rendeletek nyomán jöttek létre, de mindennapi működésükben a helyi hagyományok és a lokális gazdasági érdekek érvényesültek. A különböző típusú erdő-közbirtokosságok leghagyományőrzőbb eleme az erdő fájának a nyilas osztása, vagyis a sorsolással történő faosztás. Ez a tradíció a szántóföldeket, réteket évente nyílhúzással újraosztó középkori határhasználatnak az erdőközösségekben máig létező maradványa. A nemesi közbirtokosságoktól kezdve bevált gyakorlat a volt úrbéresek közbirtokosságaiban, és nem ismeretlen az utóbbi években újraalakult erdőbirtokossági társulatokban sem. A sorsolással történő faosztás mellett természetesen újabb megoldások (lista szerinti osztás) is léteznek. A közösen kezelt erdő hasznából való részesedés alapja az erdőjog, részarány, s újabban az aranykorona. Az erdőjog az úrbéres birtokosságoknál az egykori jobbágytelek nagyságától függött, az új erdőbirtokosságoknál például a család nagysága, közös vásárláskor a megvett terület mértéke, a legújabb erdőbirtokossági társulatoknál pedig a visszakapott erdőterület nagysága határozta meg. Az erdőbirtokossági szervezetek tisztségviselői változó elnevezésekkel, de hasonló funkcióban a nemesi közbirtokosságoktól kezdve napjainkig működnek: például a hadnagy, director, kormányzó a 20. században már elnök; a perceptor, számtartó előbb pénztárnok lett, ma pedig gazdaságvezető; az erdő inspector vagy gondviselő gazda az utóbbi száz évben mindenfelé erdőgazdaként ismert. Az erdőbirtokosságok szabályzatai a sok évszázados paraszti szokásjog hagyományainak megtartásával bizonyos korlátokat is szabnak az érintett birtokosok számára. A közbirtokosság azonban olyan, hosszú idő alatt kialakult, a magántulajdon célszerű közösségi használatát lehetővé tevő, jogszokásokon alapuló szervezet volt, amely rugalmasan igyekezett alkalmazkodni a körülményekhez. Az önkormányzati alapon működő testületek összekötő kapcsot jelentettek az erdészeti