Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

PETERCSÁK Tivadar: Tradíció és modernizáció a paraszti gazdasági közösségekben

korábban, s a 12. században még az ország területének kétharmadát jelentették.

3 A későbbi évszázadokban adományozás során az erdők jelentős része magánföldesúri kézre került. A középkorra jellemző birtokközösség, amikor a földesúr és a jobbágyok közösen birtokolták az erdőt, WERBŐCZY 1514. évi Hármaskönyve után megváltozott. Eszerint minden föld tulajdonjoga a földesurat illette meg, az erdőt közösen használta jobbágyaival. A feudalizmus évszázadaiban a földesúr megengedte jobbágyainak és zselléreinek a faizást, makkoltatást, erdei legeltetést és gyűjtögetést a tulajdonát képező erdőben, amelyért változó mértékű robottal és más szolgáltatásokkal, illetve a makkoltatásnál sertéstizeddel tartoztak. Az erdős határú falvakban a jobbágyok kereskedtek is a tűzifával, de hasznán megosztoztak a földesúrral. A jobbágyok ekkor még szinte korlátozás nélkül irthattak erdőt szántóföldnek, hiszen ez - dézsmaköteles lévén - növelte a földesúr jövedelmét. A 18. század közepétől az allodiális gazdálkodás megerősödése, a földesúri jövedelmek fokozása és a központi erdővédő intézkedések korlátozták a jobbágyok és a zsellérek erdőhasználatát. Az úrbérrendezés országosan egységes keretbe foglalta az úrbéresek erdővel kapcsolatos tevékenységét, s az erdőre a földesurak kizárólagos birtokjogát ismerte el. A faizást bizonyos mennyiségre, illetve meghatározott napokra korlátozta, amelyért a zsellérek fakitermeléssel, a jobbágyok pedig fafuvarozással tartoztak.

4 TAKÁCS Lajos kutatásaiból tudjuk, hogy már a feudalizmus korában is történtek kísérletek a földesúri és a jobbágyi erdők szétválasztására, illetve paraszti erdőközösségekről is vannak ismereteink ezen időszakból. A középkorból írásos adatok bizonyítják például annak a „Tulerdőnek" a létét, amelyet „a ceglédi, kecskeméti és körösi parasztok kezén lévő erdőközösség" igazgatott, s amelyre vonatkozóan 1382-ben „Erzsébet királyné megengedte a ceglédi, kecskeméti és körösi falubíráknak és a jobbágyok összességének, hogy a Tulerdő nevű erdőt továbbra is közösen használják".

5 A 14. századból egy másik paraszti erdőközösségről - a nagyszakácsi cserjésről - is tudunk. E középkori paraszti erdők folyamatos fennmaradása nem igazolható. A 17. századból azonban több helyen maradt nyoma a külön paraszti erdőknek, amelyekben feltételezhetően a régi hagyományú paraszti erdőhasználati rend maradt fenn. Ilyen volt néhány Pozsony megyei községben, amelyek lakói szilárd telkek után kiosztott erdőterülettel rendelkeztek.

6 Ung megyében pedig akadt olyan falu, mint például Palóc, ahol a „parasztságnak külön erdeje volt a földesurakétól", amint egy falubeli tanú 1666-ban emlékezett rá, és ismételten bizonygatta: „mostan is külön vagyon, melyet Falu erdejének hívnak most is".

7 A falu erdejét a jobbágyság külön használta, rá „csak egy földesúr is nem hajthatta disznait".

8 3. TAGÁNYI Károly 1896. 19-20. 4. PETERCSÁK Tivadar 1999. 44-46. 5. TAKÁCS Lajos 1991. 126. 6. MAKSAY Ferenc 1959. 15., 233., 266. 7. TAGÁNYI Károly 1896. I. 538. 8. TAGÁNYI Károly 1896. I. 543.