Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

SZULOVSZKY János: A társadalom realizált igényvilága a 19. század utolsó harmadában Magyarországon. Térképlapok egy kutatásból

Magyarország északi, szlovákok lakta kárpáti övezete.

32 Az előbbi kívül esik elemzési körünkön, az utóbbi területnek ezt a sajátosságát az egy iparosra jutó népességszámon alapuló megközelítés nem jelezte. Jóllehet, akár az ilyen irányú, akár a települések adott foglalkozással való lefedettségének a vizsgálata alkalmas figyelemre méltó jelenségek föltárására, szükségesek további finomítások. A még árnyaltabb kép érdekében érdemes a kettőt kombinálni, hiszen míg az előbbi megközelítés a társadalmi, az utóbbi szempont a térbeli vetület mellőzése miatt torzíthat. Egy térség bizonyos foglalkozás iránti igényszintjét a településhálózaton belüli elterjedtsége és egységnyi népességre (például 10 000 főre) jutó iparűzők száma szorzatával határozhatjuk meg. A 4. térképen látható, hogy az így kapott igényszintszorzat pontértéke alapján kirajzolódó kép nemcsak teljesebben illeszkedik a szakirodalom idézett megállapításához, hanem szerencsésen megőrizte a két aspektus által megragadott fontosabb vonásokat is. Mosón, valamint Pest megye kiemelkedő szerepe itt is egyértelmű. Akár a káposzta torzsájához a levelek, mind a kettőhöz úgy kapcsolódnak további megyék. Van közöttük érintkező zóna is, amelyben Győr ugyancsak megtartotta sajátos „kakukktojás" vagy „lyuk" szerepét. Brassó mellett a korábbinál markánsabb szigetként tűnik ki a környezetéből Szeben, Szepes és Liptó, továbbá Beszterce-Naszód, Nagy-Küküllő és Háromszék. A tanoncok és segédek hányadosának, valamint a települések lefedettségének szorzata újabb információkkal szolgál a mesterség iránti érdeklődésről (5. térkép). (Emlékeztetőül: ha sok segéd van, akkor a közelmúltban volt „népszerű" a mesterség; viszont ha az inasok aránya nagy, akkor az adott történelmi pillanatban.) Úgy tűnik, hogy alapjában véve ugyanazok a területek tartoznak e szempont szerint is a megyeállomány felső harmadába, mint az 1. és a 4. térképen. A mezőnyből kiemelkedő Hajdúság azért is figyelemre méltó, mert igényszint szorzata alapján a középső, az egy iparosra jutó népesség szerint pedig az alsó harmadban foglalt helyet. Mosón megye továbbra is az élbolyban található, s a szomszédos Sopron és Pozsony megye is megőrizte a mesterség iránti érdeklődését. E szempontból a Felvidéken kiemelendő még Szepes és Turóc. A Duna-Tisza közén, kiegészülve a Duna jobb partján elhelyezkedő területekkel, bizonyos eltolódás tapasztalható. Ezúttal Bács-Bodrognak van itt elsősége, igaz, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, valamint Fejér megye is dobogós helyen áll. (Hasonló szinten van Békés megye is.) Jóllehet, eddig csak a középmezőnyt erősítette, Baranya felzárkózott a felső harmadba. Erdélyből egyébként most már nemcsak Brassó, hanem Csík is a felső megyeállomány tagja lett. Növekvő érdeklődést jelez a dél-erdélyi terület - amely Hunyad kivételével - a középső harmadba került. Beszterce-Naszód, amely eddig is minden szempontból a középmezőnybe tartozott, változatlanul őrzi pozícióját. Erdély többi része, valamint a Kraszna-Szamos-Tisza vidéke továbbra is a legcsekélyebb igényt mutatja a pékmester munkája iránt. Két évtized múltán, 1910-ben, Magyarország településeinek csak mintegy 15 százalékán működött sütőiparos. Ez meglehetősen szerény ütemét mutatja az érdeklődés növekedésének, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ekkor még hiányzott a kenyér települések közti szállítása is.

33 32. Lásd például KISBÁN Eszter 1997. 460.