Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
FÜVESSY Anikó: Az alföldi kerámia stílusváltozásai
helyt. Tiszatüred 1810 körül keresi a miskolci - és vélhetően az egri -, majd a debreceni fazekascéhhel a kapcsolatot. 8 Ugyanekkor több miskolci, egri fazekas is áttelepült Füredre. A mezőtúriak 1837-ben a céh jegyzőkönyvében rögzítették is a mázasmunka átvételének pontos idejét, melyben a céh két vásárhelyi mestere jelentősebb szerepet játszhatott. 9 A technika ismerete azonban nem azt jelenti, hogy a termelés feltételei azonnal létrejöttek. Kísérletezésen, rontott példányokon át vezet az út a piacon is értékesíthető minőség eléréséhez. Ennek az anyagi kihatású szakmai kihívásnak a reformkor kezdetére az Alföld északi közepes nagyságrendű központjai feleltek meg először. Stílusváltozás az északi központoknál Díszítményrendszerük a hódoltságkor magyar kerámiáin alapul, mely a stílusfejlődés minden állomásán nyomon követhető. A motívumok már a legkorábbi darabokon új rendezési elvet követnek, alkalmazkodnak az edény formájához, peremre, öbölre, középtengelyre koncentrálnak. A fennálló edények vízszintes elrendezésű ornamensekre állnak át. A díszítmények mérete csökken, elrendezése szellősebb lesz. Két központ, Mezőcsát és Tiszafüred áll át először a magasabb technikára. Azonos gyökérből táplálkoznak, vásárlóik és stílusuk is hasonló. Ez a rokonság a kedvelt színekre, mázakra, díszítőmotívumokra, a gyártott edénytípusokra és a terminológia nagy részére is kiterjed. Legkorábbi datált tárgyuk is azonos időpontban, 1828-ban készült. Mezőcsáton a 19. század első felében miskakancsó (1828-tól), tál (1830-tól), butella és kulacs (1835-től) az emlékanyag zöme, Tiszafüreden butykoskorsó (1828-tól), miskakancsó (1833-tól) és boroskancsó (1835-től). Mindkét központ korai tárgyszáma Debrecent és Miskolcot egyaránt meghaladja. Központonként hat-nyolc önálló műhely működik. Míg a debreceni és miskolci készítményeken a fehéres alapszín a 19. század elejére vörös, zöld, ritkábban barna lesz, a két utódközpontban a fehér engób domináns szerepet játszik. A különböző alapszíneken vagy írókás, vagy karcoltírókás az ornamentika, a drágább máz miatt ritkábban készített zöld edényeknél sgraffito felirat és különböző rátét adja a díszítményt. Mezőcsát és Tiszafüred stílusa hamar letisztul, és a 19. század második harmadával bezáróan a legharmonikusabban viszi tovább a hódoltságkor hagyományait. Jelzi ezt írókával előrajzolt és színezett növényi ornamentikája, ágon álló, csőrében virágágat tartó madarai. A díszítmények a kezdeti útkeresés után egy-két évtized alatt szimmetriára törekvő hármas vagy ötös, ritkábban hetes virágkompozíciókká alakulnak, melyek csak a tömegtermelésre való átállás idején bomlanak fel. Már az 1830-as évek végétől néhány fazekas karcolt, szerkesztett rozettákkal is díszít. Az ólommázt használják, melyet közékevert vasoxiddal kissé sárgás árnyalatúvá alakítanak. Mezőcsáton a sárga mázra is találunk példát, ez Tiszafüreden csak elvétve fordul elő. Csaton a színskálában a zöld, fekete, vörös mellett a sárga is 9. KRESZ Mária 1991. 43.
