Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KODOLÁNYI János: Néprajzi csoportjaink az ezredfordulón
amely egy-egy csoport megkülönböztetésére, másoktól való elválasztására alkalmas. A két tanulmányon kívül az elmúlt évtizedekben több összefoglalás született, amely éppen egy-egy néprajzi csoport ismertetésével foglalkozik. A Gondolat Kiadó 12 könyvet jelentetett meg, ezen kívül folyóiratokban, évkönyvekben közölt tanulmányok foglalkoztak például a Kalocsa vidéki pofákkal, Tokaj-Hegyaljával, a Szentendrei-sziget községeivel, az Ormánsággal, a barkókkal, valamint a palócokkal. Közöttük a legterjedelmesebb a többéves kutatás eredményeit összegző palóc monográfia. Ma tehát a korábbinál több vizsgálatra alkalmas tanulmány áll a rendelkezésünkre, igaz, hogy ezek sokban eltérőek egymástól. Nem tekinthetem feladatomnak, hogy sorra vegyem mindazokat a vidékeket, néprajzi-etnikai csoportokat, amelyek VISKI, valamint FILEP és KÓSA munkájában találhatók. Néhányat választottam ki közülük. Ezek nemcsak arra lehetnek alkalmasak, hogy csoporttá minősítésüket bemutathassam. A megkülönböztető, elhatároló jelenségek között a leggyakoribb a viselet. Igaz, hogy a múltba nem tudunk túlságosan messzire nyúlni, hiszen nincsenek adataink. Némelyekben az a vélemény alakult ki, hogy létrejöttük, virágzásuk alig lehet régibb a 19. századnál. Akkor azonban már olyan differenciált kép áll előttünk, amely okvetlen gondolkodóba ejthet az idő rövidsége miatt. Ne felejtsük el, hogy a ruházat nemcsak a viselője védelmét szolgálta, hanem egyéb funkciókat is el kellett látnia. Amikor az Ormánsággal foglalkoztam, magamnak is meg kellett vizsgálnom a viseletet, éspedig a női ruházatot. Nem kerülhettem meg, hiszen sokszor találkoztam azzal a meghatározással, miszerint ott található Ormánság, ahol a női viselet meghatározó része a bikla nevű fehér szoknya. Mit sem változtat ezen, hogy az Ormánság kellő indokkal választható két részre, keletire és nyugatira, s a keleti részén kebel a fehér szoknya neve, a nyugatin pedig bikla. A feltevéseket az sem változtatta meg, hogy biklát viseltek a Dráva menti horvát nők, sőt megtalálható volt a szlavóniai magyar falvakban is. Tudjuk, hogy a bikla-kebél már a 19. században a női viselet jellegzetes része volt, s azt is, hogy az első világháború táján kezdett visszaszorulni. Az idősek körében élt még az 1950-es években, majd a kihalásukkal kihalt a viselet is. Az ormánsági viselet részének kell tartanunk, mivel a beköltözőitek nem vették át. A kultúra más jelenségei között tudtam említeni a női főkötőt, valamint azt a szokást, hogy a temetőben a fejfára akasztották a főkötőt. Sem a férfiak fehér vászongatyája, sem bocskora nem lehetett specifikum, hiszen nem ormánsági sajátosság. A házassági anyakönyvek vizsgálatával sikerült feltárnom az ormánsági családok házasodási szokásaiban az endogámiát, tehát növelnem azokat a kulturális sajátosságokat, amelyekkel az etnikai csoport körülhatárolható. A Sárközről is a 19. század óta gyűjtjük az ismereteket, s tartjuk külön néprajzi csoportnak. Női viselete sajátos volt ugyan, főleg a 19. században, a 20. század fordulóján virágzott, ám közeli kapcsolatokat mutatott a Sárközön kívüli falvak református lakosságáéval. Ez a viselet is elvirágzott, a törzsökös lakosságot megtizedelte az egyke, s csökkentette az el-, bevándorlás. Göcsej. Délnyugat-Dunántúl dimbes-dombos, szőlőskertekben is bővelkedő vidékén találhatók azok az aprófalvak, amelyeket Göcsejhez sorolunk. Nevének
