Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
GILYÉN Nándor: A magyar népi építészet változása (integrálódás) a 20. században
dig elképzelhetetlen mértékét idézi elő (az ipar szívó és a kollektivizálás ezzel egyidejű taszító hatása falun valóságos népvándorlást okoz, nem beszélve a „kétlaki" dolgozók nagy számáról). Mivel a föld és a magángazdaság értékét veszti, és magántulajdon egyébként sem szerezhető, az akkor még szerény mindennapi igények kielégítése után maradó felesleget lakóház építésére fordítják. A falusi építőtevékenység ezért a korábbinál sokkal intenzívebb lesz, az értéktelennek tartott régi házakat átalakítják, de leginkább lebontják, és újat építenek. Mindez mégsem magyarázza meg a sátortetős „kockaházak" (6., 7. kép) rendkívül gyors elterjedését, a falukép teljes átalakulását. A kockaház a lakáskultúra és a technikai felszereltség szempontból kétségtelenül fejlődést jelent, ami az egész országba kötelezővé váló hatósági előírások 17 hatását is mutatja (szilárd alap, néha szigetelve, nagy ablakok, padlóburkolat, fürdőszoba stb.). Az új házakban általános már a két lakószoba, de nem ritka már a három szoba sem (7. kép). Nincs azonban még közművesítés, így a fürdőszobát vízvezeték hiányában nem lehet használni (bár egyelőre igény sincs rá, általában tárolóhelyiségként hasznosítják). 18 Ebben a szakaszban fejeződik be viszont a falu villamosítása, 19 amelynek egyelőre inkább csak a lakáskultúra fejlődésében van némi szerepe, és csak a következő szakaszban (az 1970-es évektől) okoz mélyreható változásokat. A kockaház mintaképei ma is láthatók még Budapest külső kerületeiben és más városokban, de gyors elterjedésére - az egész Kárpát-medencében 20 - egyelőre nincs magyarázat, pedig gyors és teljes szakítást jelent az addigi népi építészeti hagyománnyal. Téves az a nézet, hogy a kockaházak kötelező típustervek alapján terjedtek el. Ilyenek nem voltak, sőt az építésztársadalom kezdettől fogva küzdött - nem sok sikerrel - a kockaházak divatja ellen. Kétségtelen viszont, hogy a megkívánt tervezési jogosultsággal rendelkező, de esztétikailag képzetlen vidéki technikusok „sorozatban gyártották" az ilyen terveket. 21 Az egyenlőtlen fejlődés még ebben a szakaszban is gyakori, bár elsősorban nem az igények, hanem a gazdasági lehetőségek szintjén (például Északkelet-Magyarország esetében, amely csak a hetvenes években tudott többé-kevésbé felzárkózni). 17. Ld. a 9. jegyzetet! 18. A korszak építészeti tendenciáival építész munkaközösségek (a Magyar Építőművészek Szövetsége keretében) is foglalkoztak, és hasznos eredményeket közöltek (lásd például GYÖNGYÖSI István 1955., valamint a Magyar Építőipar 1955, évi 8. számát). 19. Utolsóként Aporligetet (Szabolcs-Szatmár m.) 1963-ban kapcsolták be az elektromos hálózatba. Természetesen ezután is sok lakásban nem volt még villanyvilágítás, a tulajdonos gazdasági nehézségei vagy konzervativizmusa miatt, de a külterületi elektromos ellátása még be sem fejeződött. 20. A Székelyföldön például csapolt boronafalu kockaházak épültek a 60-as években! 21. Bár a kockaház esztétikai értéke vitatható, mégis igazat kell adni BARABÁS Jenőnek, aki szerint itt elsősorban a hagyományos utcakép és az új épületek illeszkedési problémájáról van szó. (BARBÁS Jenő 1997. 307-308.) A falvak szélén épült új utcákban valóban nem ilyen zavaró a sátortetős kockaházak sora.
