Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

KESZEG Vilmos: Szövegtípusok, szövegfunkciók és íráshasználat az aranyosszéki temetési szertartásban

Még sok ember él a földön, ki érzéketlennek tűnik, kinek szívéből mégis könny ered. Akit bennem láttatok éltemben, az csak látszat volt, mert lelkem mélyén mindig ott élt a fájdalom. Sajnos nem volt erőm legyőzni tehetetlenségemet. Több segítségre lett volna szükségem. Lelkem, akaratom gyenge volt és a saját gyengeségem sodort a halál kegyetlen torkába. Tudom, fájdalmat okoztam neked, drága édesapám, kedves húgom és kedves feleségem. A testi, lelki szenvedés legmélyén fetrengtem és már semmilyen kiutat, célt nem láttam, panaszaimat szívembe zártam, nem tudtam elmondani senkinek. Ne gondoljátok, hogy érzéketlen ember voltam. Én tudtam, éreztem, hogy ki szeret és ki nem szeret, de a szám néma maradt és a ki nem mondott szavak súlya nyomta a lelkemet. S mindezek ellenére visszautasítottam szeretteim jóindulatú tanácsait és némán hordoztam bánatomat. Drága édesapám, bocsáss meg, hogy ilyen mérhetetlen fájdalmat okoztam neked és ilyen hamar távoztam az élők sorából. Sok szenvedésem már teher volt számomra és számotokra is. Próbáltatok visszaragadni a halál torkából, de már visszaút nem volt. De vigasztaljon az a gondolat, mely bármenynyire fájdalmas, hogy lelkem, emlékem veletek marad. Már nem tudom szóban megköszönni néktek, édesapám, húgom, Erzsébet, nénéim, bátyáim, unokatestvéreim, végtelen fáradozásaitokat, amit életem utolsó kínos napjaiban nyújtottatok nekem. Harcoltatok értem a halállal szemben és akkor még felcsillant bennem az élet reménye, de már túl gyenge volt a testem, lelkem, hogy abba a kis reménybe kapaszkodjék. Ti igaz szívből mellettem voltatok. Most már többé nem fogom látni aggódó arcotokat és nem fogom érezni szereteteteket. Földi szenvedésem véget ért. Nagyon fáj az elmúlás, fáj az, hogy szeretetemet nem tudtam kimutatni irántatok, és fáj, hogy így eliramodott felettem az élet. Az örökkévalóságban való újratalálkozásban remélek és bízok, és kérlek, ne felejtsetek el, mert szerettelek titeket. Drága édesapám, édes húgom, vigyázzatok egymásra és szeressétek egymást. A halál elragadott közületek és ezt az ürességet töltse be a SZERETET és a HIT Legyetek erősebbek, mint amilyen én voltam és akkor nyugodtan csukhatom le szememet örökre. Kedves kis feleségem, Judit, most tőled búcsúzom utoljára. Egyetlen és egyben utolsó esdeklő kérésemet, amit a kórházi szenvedés ágyából kiáltottam hozzád, magammal viszem a síromba. A közösen élt szép és fájó emlékeket is a sír magába zárja. Életemben te voltál az egyetlen csillag, mely örökké ragyogott. Sajnos ez a ragyogás nem tudott visszatartani életem útján, szeretetedbe nem tudtam kapaszkodni, mert titkos bánatom elhomályosította lelkemet, szememet. Mikor utoljára láttalak a kórházban, fájdalom tört fel szívemből. Miért kellett ennek így történnie? Szemeid csillogását könny borította. Zokogásodban közös, elmúlt életünk fájdalmas, küzdelmes szétszakadása sajdult fel. Mi akkor tudtuk, hogy itt a vég, de lelkemben még egy kis remény csillant fel. Arra kérlek, felejtsd el a rosszat és maradjon meg lelkedben a sok szép emlékünk. Fáj, hogy így történt, hogy el kell távoznom ilyen hamar. Szavak szétfoszlanak, elfelejtődnek, de az emlékek megmaradnak. Egyetlen szívből jövő kívánságom: légy boldog és ne feledj el soha. Elhull a virág, eliramlik az élet, Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide, Ki fejedet most keblemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok le, tetemímre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? Ime eljött a pillanat, hogy utolsó utamra elkísérj. Az üres sír magába zár, de én az emlékedet magammal viszem mindörökre. Mi is búcsúzunk tőled fájdalommal, kedves halottunk, Árpi, tested, lelked örökre megpihen, ahova mész, ott nincs fájdalom és bánat. Emléked legyen áldott, pihenésed csendes. Ámen, Harasztos, 1999. január 17.