Cseri Miklós, S. Laczkovits Emőke szerk.: A Balaton felvidék népi építészete - A Balatonfüreden 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Veszprém: Laczkó Dezső Múzeum, 1997)
SIMONFFY Emil: Társadalmi és gazdasági viszonyok a 18-20. században a Balaton-felvidéken
ges előnyt jelentett az adómentesség, továbbá a királyi kisebb haszonvételekben (kocsmáztatás, malom stb.) való részesedés, A viszonylag gyér vizsgálatok azt mutatják, hogy a kisnemesek földdel való ellátottsága nem érte el a telkes jobbágyok szintjét. Igy számukra a polgári átalakulás, a kiváltságok elvesztése a legtöbb esetben inkább süllyedést jelentett, mint emelkedést. A rendezési, elkülönítési és arányosítási perek az esetek jelentős részében egyezséggel végződtek. Minden résztvevőnek érdeke volt, hogy a bizonytalanság minél előbb megszűnjön, a kötöttségek feloldódjanak, mindenki tetszése szerint használhassa a neki jutott részt. Az egyezséghez vezető tárgyalások részleteit a legritkább esetben ismerjük. Ezek nem kerültek írásos rögzítésre. A nagykanizsai elkülönítési perben az uradalmi levéltárban megmaradt iratok között található az uradalmat képviselő ügyvéd ceruzával készült emlékeztető feljegyzése. Ez valószínűleg általánosítható jelenség, az ügyvéd szóban jelentett a földesúrnak vagy a földesúr illetékes tisztjének, szóban kapta az utasításokat, amit az alkudozásoknál képviselnie kellett. Az eljárás gyorsítása érdekében hajlandók voltak a felek engedményeket is tenni. Erre igen jó példa Alsóörs, ahol 1842. augusztus 22-én kötöttek az érdekelt közbirtokosok egyezséget a veszprémi káptalannal. A közös haszonvételek és területek felosztási aránykulcsa 5/8-3/8 lett a közbirtokosok javára. A káptalan a megegyezés érdekében engedett át a közbirtokosoknak 1/8 részt, mert korábban fele-fele arányban használták a közöseket 14 . A bor jelentette a vidék legfőbb piacra vihető áruját, és ehhez kapcsolódott a fuvarozás is. A gabonatermelés korlátozottsága az itt lakókat külső munkára kényszerítette, Mezőföldre és Somogyba jártak. A Balaton nem jelentett választóvonalat. Az ipar és a kereskedelem - a bor kivételével - inkább csak helyi szükségleteket elégített ki. A 18-19. századi falusi és mezővárosi iparosok és kereskedők életmódjával kapcsolatban általában az a vélemény, hogy az iparűzésből és a kereskedelemből nem tudtak megélni, ezért folyamodtak kiegészítő mezőgazdasági termeléshez is. Nem akarom ezen állítás jogosságát kétségbe vonni, de szeretném másik oldalról is feltenni a kérdést: Került-e piacra annyi mezőgazdasági áru - gabona, hús, takarmány -, ami a szükségletet fedezte? A falusi-mezővárosi család rá volt-e kényszerítve, hogy szükségleteinek egy részét önellátóan állítsa elő, termelje meg? Végül vizsgáljuk meg még a földtulajdon megoszlásának problémáját. A 19. században nem készült olyan felmérés, amelyből viszonylag teljeskörűen meg lehetne állapítani a földtulajdon nagyságrend szerinti megoszlását. A Bach-korszakban megkezdett kataszteri felmérés viszonylagos egyidejűsége és pontossága, jó kiinduló forrás lehetne, feldolgozása azonban igen munkaigényes (talán a számítógépek korszakában erre is sor kerülhet), az 1895. évi üzemgazdasági adatgyűjtés, az 1911-es állatösszeírás, a Gazdacímtárak csak részleges eredményeket hozhattak. 14. LICHTNECKERT András 1990. 432.
