Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)

HORVÁTH Gyula: A délnyugat-dunántúli szőlőhegyek szakrális építményeinek gazdasági- és kultúrtörténeti vonatkozásai

teknek a tiszteletében, elsősorban az magyarázza, hogy a közép- és kisnemesség kapcsolata a parasztsággal a barokk időkben is patriarchális keretek között mozgott, s a nemességet a termelésben a paraszti rétegekkel érdekazonoság fűzte össze"

13 - írja TÜSKÉS Gábor a barokk-kori szentkultusz rétegződését vizsgálva. De a szőlőterületeken nemcsak érdekazonosság fedezhető fel a nemes és a paraszt között, hanem szinte azonos státus jellemzi viszonyukat. Ugyanis a censualis, tehát más földesúr területén lévő szőlőhasználat esetén (ez a birtoklási forma hazánkban 1848-at is túlélte) a nemesnek is jobbágyhoz hasonlóan kellett fizetnie a hegyvámot és az ajándékot. Országos hírű szőlőhegyeken néha nagy vagyonú előkelő családok is szereztek censualis szőlőt, ha másként nem lehettek ott birtokosok.

14 Zala vármegye urai 1752-ben 30 pontban állapították meg a hegyarticulusokat, amelyekből kitűnik, hogy a censualis szőlővel rendelkező nemes és jobbágy egyenlő jogú tagja volt a hegyközségeknek. Éppen ezért a szőlőbirtok volt az a birtoklási mód, melyben legjobban kiegyenlítődtek a rendi kategóriák. A hegyarticulusok végrehajtását minden szőlőterülettel rendelkező községben hegybíróságokra bízták. Bár a hegyközségek különleges autonómiája teljesen nem zárta ki a földesúri jogot, de egyéb művelési ágakhoz viszonyítva erősen korlátozta azt.

15 A nemesek természetesen a számukra kedvezőtlen helyzet korlátait igyekeztek megváltoztatni. Próbálkozásainak az 1769-es hegyarticulusokban részleges eredményére bukkanhatunk, amennyiben ekkortól sikerült magukat kivonni az úgynevezett „parasztbíróságok" hatálya alól. A járandóság fizetés azonban továbbra is tisztük maradt.'

6 Problémafölvetésünket összegezve számunkra úgy tűnik, hogy a 18-19. századi szőlőhegyi kápolnaépítéseknek lendületet adtak a barokk hitélet említett sajátosságai, a különböző társadalmi rétegek érdekazonossága, sőt azonos státusa, a szőlőterületeken koncentrálódó nagyobb tőkeerő, a bor értékesíthetősége és magas ára, amely a vallásos ember számára szinte szükségletté tette, hogy a munkájának eredményét biztosító és oltalmazó szentnek kultuszhelyet építsen, ahol tiszteletének jelét évenként rendszeresen ki tudta nyilvánítani. Természetesen nem feledkezhetünk meg a török utáni viszonylagos békeidők és a korszakban egyre növekvő-szőlőhegyi állandó lakosság szerepéről sem, akik jelentős részben nem rendelkeztek másutt lakóházzal.

17 Számukra ugyanis a szőlőhegyi kápolnák jelentették a szakrális centrumot is. „A Keszthely környéki szőlőhegyek lakossága az ismételt hatósági rendelkezés és tilalom ellenére egyre szaporodott."

18 A gyenesiek más lehetőségük nem lévén, 1807-től a faludipusztai templom egy, még álló falát fundamentumig kibontották és a kibányászott követ kápolnaépítésre hordták el, amit 1827-ben Szent Ilona tiszteletére szenteltek föl. Felszerelését 13.TÜSKÉS Gábor 1984. 147. 14.SZABÓ István 1947. 22.; HOLUB József 1960. 190-191.; PÁKAY Zsolt-SÁGI Károly 1971. 102. 15. Hiteles másolatát közli: ÉGETŐ Melinda 1985. 135-142. 16. Az 1770-ben készült hiteles másolatát közli: ÉGETŐ Melinda 1985. 143-153. 17. PÁKAY Zsolt-SÁGI Károly 1971. 105-106.; KOVÁCS Katalin 1985. 334-335. 18. PÁKAY Zsolt-SÁGI Károly 1971. 106.