Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)

NAGY Zoltán: Körmend belváros kézműves házainak népi építészeti tanulságai az 1826., 1834. évi tűzkár-jegyzőkönyvek és más kiegészítő források adatai alapján

Amennyiben nem a lakóházak ÜSTÖKE ért egybe, mint azt egy 1657. évi forrásidézetben láttuk, akkor az udvart lezáró gazdasági épületek kerültek közel egymáshoz. Az UDVAR szűkösségét, vagyis a telkek keskenységét jól érzékeltetik azok a leírások, ahol megjegyzik, hogy pl. „sertés ólját az udvar közepire építette" (21. térkép), mely formula legalább egy tucatszor ismétlődik. E megjegyzésnek változatai is vannak, mint például Reck Mihály szitás esetében, ahol feljegyezték: „A hidasát rossz helyre, a Herman esztergályos alá építette." Zimitz Mihálynénál pedig fokozott veszélyességet találtak: „A hidasát rossz helyre építette, a közepén az udvarnak KIS CSÉPLŐ SZÍNT CSINÁLTATOTT". Paitsits Mátyás földművesnél azt kifogásolják, hogy „Az udvaron lévő kis házát még nem bontatta le!" Ugyanezt írták elő Mitli József mezei gazdának is: „az udvaron lévő kis szobát és konyhát régen el kellett volna bontani, minthogy TŰZIVESZEDELMES VOLT". Az is veszélyes volt, amit Arany Mihály csizmadia művelt: „egész fundus hosszát el építette, PAJTÁT ÉPÍTETT, NEM JELENTETE MEG!" A megjegyzésekből azt is megtudjuk, hogy hová kellett volna a sertésólnak szabályosan épülnie. Házos János csizmadia esetében olvashatjuk a szentenciát: „hidasát NEM A HÁZ VÉGIBE, hanem közepére tette". Úgy látszik, tiltották a pajta építését is, legalábbis ott, ahol a telek számára szűknek bizonyult. 8 öl 5 láb széles fundusán Vaidacker Ferenc lakatos „pajtát csináltatott!" Hodossy Mihálynak is ez a vétke, akinek még keskenyebb, 7 öl 3 láb széles a telke, mégis „pajtát épített", sőt a „konyhát MÓRBÓL RAKATTYA!" Nemes Mihálynénak azt róják fel, hogy „Pajtát és istállót épített BORONÁBÓL" - ami ezek szerint már a 19. század elején is fát pazarló, a rendelkezéseket semmibe vevő építkezési mód volt. Fonásból egyébként gazdasági épületeket rendszeresen megújítanak, sőt még házat is emelnek. Nemes Fitos István szabónak többször is meggyűlhetett a hatóssággal a baja, mert ezt jegyzik fel nála 1826-ban: „Nagy pajtát épített az udvarban TALPAKRA SEVÉNNYEL", mivel istállója és pajtája is leégett, azt állítja, hogy istállóját (újólag) TALPAKRA KÍVÁNJA ÉPÍTENI. 1834-ben az újabb tűzeset után ezt jegyzik fel. Nem égett le, „hanem az udvarában FA TALPAKRA ÉPÜLT ISTÁLLÓJA ÉS PAJTÁJA FÖLDIG LEÉGETT. Az előbbi tűz után MEG VOLT NEKI TILTVA, hogy az udvarán PAJTÁT NE ÉPÍTSEN, EZT TUDVÁN DE CSAK FELÉPÍTETTE!" A tiltó rendelkezések tehát korlátozták az udvarban az új épületek emelését, ha az szűk volt, illetve a tűzveszélyesnek ítélteket lebontani szorgalmazták. A boronából épített hidasok valószínűleg a tűz terjedését és az oltás fékezését segíthették elő, A nagy méretű épületek, pajták istállók nem épülhettek sem úgy, hogy az egész telek hosszát elérjék, sem úgy, hogy az udvarban, esetleg a telek végében a szomszéd házhoz közel legyenek. A szabálytalan építkezési módra egyébként az 1857. évben készített kataszteri térkép számtalan példával nyújt illusztrációt. E forrást tanulmányozva feltételezhetjük, hogy az 1830-as években is sok olyan épület volt, melyet a funduson SOROS BEÉPÍTÉSSEL, telekhatártól telekhatárig emeltek egy fedél alá. A HÁZ fogalmát is tisztázni kell. Mit értettek e szó alatt? Minden valószínűség szerint a lakóépületet, SZOBÁT és KONYHÁT együttesen, esetleg ehhez még a KAMARÁT is hozzávehetjük, bár amennyiben két szoba, egy konyha vagy két szoba, két konyha van, a kamra már csak „hátul" van. Feltételezhető, hogy ebben a korban a kamara nem pusztán élelem vagy terménytároló hely, hanem a konyhá-