Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
NAGY Zoltán: Körmend belváros kézműves házainak népi építészeti tanulságai az 1826., 1834. évi tűzkár-jegyzőkönyvek és más kiegészítő források adatai alapján
1373 forint, ami egy „alább való matériából épített ház" értékét is meghaladja. Feltehetjük, hogy Szigitz Ferenc, bár 150 forint értékű szerszáma is elégett, nem pusztán köteles mesterségéből élt, hanem a felhalmozott terményekkel kereskedett is. Littich János mészáros, házas zsellér nemrégen költözött a Posta út felől nyíló 144. számú „hat derék fa talpakra fonyásból álló" házba, melynek konyhájában a tűzhely és a kéménye téglából volt. Littich János evangélikus, s egyben német ajkú volt, mint itt Körmenden a vele egyvállason lévők. Nevét még jóval később, 1850ben céhmester korában is németesen, Johan Littichnek írta. Minden bizonnyal bevándorló volt, de származási helyét a házassági anyakönyvben nem rögzítették. Már legénykorában tehetős lehetett, mert 1828. augusztusában, a vele egykorú Donner József mészárossal közösen bérlik a város mészárszékét egy esztendőre 200 forintért. 74 1824-ben 24 évesen, a zsellérek közül az egy legénnyel dolgozó Lechner Ignác péket (24 f 36 x) is megelőzve a legmagasabb adót fizeti, 26 forint 6 krajcárt. 1829-ben, 29 éves korában házasodik meg, felesége Donner Örzse, Donner Mihály mészáros mester, céhmester és városi belső tanácsos leánya. A fent említetteken kívül anyagi kondícióiról többet nem tudunk. 1834-ben leégett házát, mint ígéri, „fundamentumtól téglából cserépre fogja átépíteni". Ez az ígéret talán nem volt alaptalan, hiszen mint láttuk már, egy évtizede módos fiatalembernek számíthatott. A városi mészárszék bérlésének évében készült az országos összeírás, melyet 1829. februárjáig volt mód kijavítani. Meglepő, hogy ebben Littich János a 160. szám alatt csak mint házas zsellér szerepel, holott ekkor fő kereseti forrását a mészárszékben való működése adta, az erre vonatkozó szerződést pedig az összeírást hitelesítő városbíróval kötötte! A tizenkilenc első osztályúnak besorolt háztulajdonos közül mindösze három foglalkozott kizárólag földműveléssel, a többi tizenhatnak tanult mestersége is volt. Közülük JOBÁGYI BESOROLÁST IS KAPTAK kilencen, tehát KETTŐS FOGLALKOZÁST ŰZTEK, míg ÖTEN - legalábbis adózási szempontból föld nélküli, pontosabban 1/8 teleknél kevesebb földdel bíró - FŐ FOGLALKOZÁSUKAT TEKINTVE KÉZMŰVESEK VOLTAK. A vagyonba, mint láttuk, NEM SZÁMÍTOTT BE EKKOR MÉG FELTÉTLENÜL A HÁZ ÉPÍTŐANYAGA hiszen akkor a legtöbbet adózó földmíves Katafai Mihályt boronafalú épülete után nem lehetett volna a legmagasabb kategóriába besorolni, de a példát a fonásból és mórból építettekkel is lehetne folytatni. A 10, téglából épített és jórészt már cseréppel is befedett épület azért minden bizonnyal MÓDJELZŐ LEHETETT, ha a „hivatalos számításokba" nem is kerül be. A hat karóvázas, sövényfalú, egy boronafalú és két mórból épült ház NEM RÉGISÉGÉVEL TŰNIK KI, mert a gyakori tűzvészek következtében e területen igazán ódon épület fennmaradása nem valószínű, hanem a HAGYOMÁNYOS ÉPÍTŐANYAGOKHOZ ÉS ÉPÍTÉSI SZOKÁSHOZ VALÓ RAGASZKODÁS, A TRADÍCIÓ A MEGHATÁROZÓ. Anyagi eszközök lehetővé tették volna a leggazdagabbak számára a váltást, ha akarták volna, mint Katafai Mihály, de egy részüknek megfelelt az eddig ismert is, hiába gyakorolt nyomást rájuk az uradalom. A MODELLT AZONBAN AZ 74.RHM-Ht. 84.1.207 Mészárszék bérbeadása 1828. aug. 10.
