Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
NAGY Zoltán: Körmend belváros kézműves házainak népi építészeti tanulságai az 1826., 1834. évi tűzkár-jegyzőkönyvek és más kiegészítő források adatai alapján
A feltárt hiányosságok ellenére az 1828. évi adóösszeírást mégis bátran feldolgozhatjuk akkor, ha elsősorban annak házösszeírás jellegét használjuk fel és azt a tényt, hogy az egyes adózók társadalmi helyzetét, jobbágyi vagy zselléri, esetleg nemesi státusát megismerhetjük. Sőt a tapasztalt hiányoságokból erényt is kovácsolhatunk, Az 1826, 1834. évi tűzkárjegyzőkönyv adataival például jól öszevethetők az állatállományra vonatkozó, e forrásból táplálkozó ismereteink. Jól látjuk, mennyire hiányos az 1828 évi adóösszeírás, ha például az állatállományt kívánnánk belőle rekonstruálni, A Kapu utca 65. sz. alatt lakó Seibold Sámuelné, özvegy Szűcsnénak - noha gazdag, 1824-ben 20 forint feletti adót fizető jobbágy ...-, az összeírás szerint nincsen állata, pedig 1826-ban istállója elégett (és azt újra felépítette). A Kapu utca 7. sz. alatt lakó SteinhauzerÁdám csizmadiának-aki csak télen dolgozik, noha zsellér, mégis módos gazdaként tartják számon -, nincs az összeírás szerint ökre, lova, noha 1834-ben fonásból készült istállója földig leég. Hasonló eset Maár János csizmadiáé is két házzal odébb, a 75. sz. alatt. 1/8 telkes jobbágy lévén, akinek még 4 kapás szőleje is van, nincsen igavonó állata, holott módos jobbágyként van számontartva, s 1834-ben 200 forintot érő (!) istállója leég. Tőle második szomszéd Nemes Fitos József szabómester, aki jobbágytelken ül, gazdag ember, már 1817ben „kőházban" lakik, s a tiltás ellenére 1826-ban udvarában a szűk házhelyre nagy pajtát és istállót épített fatalpakra, ami elégett, de később újra felépítette, de 1828ban nincs állata..., s a sort még tovább lehetne folytatni... Az egyházi anyakönyvek vizsgálata hosszan tartó, aprólékos munkát igényel, de a forráskritikai feltárások során a tűzkárjegyzőkönyvekben szereplő háztulajdonosok és lakóik számbavétele esetén elengedhetetlenül fontosak. Az adott évkörre vonatkozó (1826-1834) anyakönyvi adatok segítettek abban, hogy a fenti összeírás kézművesekre vonatkozó adatait pontosítsuk. Meglepő eredményt kapunk, ha az apró adatokat összerakjuk. A 276, anyakönyvben szereplő kézműves között mester és mesterlegény együtt található, s nem kizárt, hogy közöttük céhen kívüli kontárok is vannak. Az viszont bizonyos, hogy csupán egyharmaduknak (30!) ismerjük az adóösszeírás alapján a mesterségét is. Hetvenkettő azoknak a száma, akiket az anyakönyvi adatok ismeretében (születési idő, hely, házasságkötés ideje, gyermekek születési ideje, halálozás ideje, a gyakorolt mesterség megnevezése) - s mivel NEVÜK SZEREPELT AZ ÖSSZEÍRÁSBAN, így adózó családfőként ingatlannal is rendelkeztek -, a névegyezés, s más ismérvek alapján KÉZMŰVESKÉNT BEAZONOSÍTHATTUNK. E csoport az összes kézműves negyedét tette ki (26%). Négy százaléknyi sincs azoknak a száma (10 fő), akik mint hazátlan zsellérek, iparűzőként nyilván voltak tartva. Közülük is két szabót azért kellett összeírni, mert ritka kivételként legényeket tartottak; a ház nélküli órást egyedi mestersége miatt; a zsidó pipakészítőket kettős ok miatt; míg a morvaországi ipsitzi születésű mézesbábost, valamint a pintért, a kelmefestőt és irhást szintén nem túl gyakori foglalkozásuk miatt tarthatták számon. Érthetetlen, hogy a szülői háznál felnőtt iparűzők, a városba külországból fiatalon betelepülők, - száztizenkét fő, - miért nincsennek összeírva, hiszen mint ahogyan azt az 1824. évi katonaadónál láthatjuk, 7 ' 4 forint 48 krajcárral 71 .VamL: Vegyes Adóügyek Vk/36 Körmend 23. es. Portio felvetés 1824.
