Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

FILEP Antal: Nagytáji egységesség és regionális tagolódás a Kisalföld építő kultúrájában

5. kép. Pajtaváz tartóoszlopa, 6. kép. Pajtaváz részlete. Magyarkimle, 1959. 1808-as évszámmal. Magyarkimle (Győr-Moson-Sopron m.), 1959. a hajdani irtványközségeket. A boronatechnikát helyenként-a hatvanas évekig - kutakon láthattuk, a zsilipeléses sertésólak különösen gyakoriak voltak, igaz, ezek szomszéd tájak vásári árui is lehettek. A kisalföldi építőgyakorlatban túlnyomóan az alul nyitott, felül csak a koszorú- és a keresztgerendába (ollópadba) bekötött faoszlopos, pilléres vázszerkezet volt gyűjtésünk idején az általánosan jellemző. így épültek az egyszerű, szoba-konyha-kamra alaprajzú zsellérházak, amint a legnagyobb gazdák sokszor 60-70 méter hosszú, sok kamrával, istállóval, színekkel kiegészített keresztházainak (L-alakú alaprajzzal épített lakó- és gazdasági épületegyütteseinek) is kedvelt szerkezete volt. Ugyanez a tartószerkezet készült a pajtákhoz is (1-4. kép). A tartóoszlopokat, bárdolt fapilléreket, lábakat (amint a helyi terminus nevezi) kőlapra állították a talajszinten, ami általában hatásos védelmet nyújtott a nedvesedés, korhadás ellen. A 18. századból származó példányait ismerhettük. Ez a szerkezet egyaránt alkalmas volt arra, hogy a nád, a sövény, a sár („rakott"), a vert („tömés"), a nyerstégla, esetleg a vályog- és a téglafalazatú épületek statikai tartószerkezeteként tehermentesíthesse a fal térelhatároló, hőszigetelő elemeit. A helyi gyakorlathoz annyira hozzátartozott a vázszerkezet, hogy nemritkán a tartóváz felállítását rögtön a tető megépítése és fedése követte. A kész tető alatt álló épületvázat utólag töltötték ki a megfelelő falazóanyaggal (5-6. kép).