Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

FILEP Antal: Nagytáji egységesség és regionális tagolódás a Kisalföld építő kultúrájában

2. kép. L-alaprajzú épület utcai homlokzati falában tartóváz. Markotabödöge (felmérési állapot) növényi adalékok nélkül készülő nyerstégla. Ezek mérete, formája az égetett téglákhoz volt hasonló. Önálló falazóanyagként csakúgy használták, amint boltozatokat is szívesen raktak belőle. (Pitvar, szabad kémény, kamra, magtár, illetve pitvarok, kamrák, istállók ajtajait védő boltozott pillérek kedvelt anyaga volt.) A lakosság mór, illetve mugli néven emlegette. A 19. század második felében növekvő szerepet kapott a Kisalföld népi építőgyakorlatában a tégla is. Helyenként lakossági összefogással létesültek téglagyárak. A helyi tábori kemencés és szénporos téglaégetés sem volt ritka. Ez utóbbinak nagy szerepe volt 1954 után a szigetközi újjáépítésben. Ennek ellenére a téglaépítés, noha folyamatosan növekvő arányúnak volt mondható, a hetvenes évekig nem vált igazán a táj meghatározó anyagává, technológiájává. A falazatok között a történeti időben (visszatekintve) növekvő jelentősége volt a különféle tartóvázas szerkezeteknek. Levéltári anyagközlésből (VAJKAI Aurél) is, tereptapasztalatból (Kapuvár - 1960-ban még fényképezhettük) tudjuk, a Kisalföldön nem volt ismeretlen a talpgerendás vázszerkezet sem, sőt talán a korábbi századokban a boronafal-technikával is számolhatunk, illetve a zsilipeléses technikát is számításba kell vennünk. Gondoljunk területünk hajdani erdősültségére; 18. és 19. századi térképeink világosan mutatják