Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

GUDMONNÉ Fülöp Ilona: Népi építészet a Kisalföld északkeleti felén

11. kép. Pitvarrészlet, Tótmegyer, 1986. GUDMON Ilona felvétele. 12. kép. Konyha rakott sporhelttel és vindóflival, Zsitvabesenyő, 1980. PROHÁCZKOVÁ, Martina felvétele. vékony szálú nádat kerestek. Egy 20 m hosszú ház befedéséhez 700-1000 kéve nádat vettek. A nádazáshoz is két részből álló „állást" kötöztek a tetőszerkezethez. A munkához legalább két ember volt szükséges. Egy adogatott, a nádazó szétrakta és eligazgatta a nádszálakat, majd fűzfavesszővel („csatló", „szorító") és fűzfagúzzsal, később dróttal a tetőlécekhez kötötte. Ehhez a művelethez lyukakkal ellátott vasnyársat használtak. A tető mindkét oldalára 3-4 sor nád került, minden sor vastagabb végével, „tövivel" lefelé úgy, hogy az előző sor csatlóját takarja. Az utolsó sor nádat fűrészelt léccel kötötték le. Hogy a tető egyenletesen sima legyen, minden sor nádat „verővel" külön „fölvertek". A felső sorok csúcson túlnyúló részét nádszálak hozzáadásával szegéllyé fonták. A szegély elejére kis nádcsomót kötöttek, amitől a háznak „ollan kócos üstöke lett". A nádtető szélét a ház homlokzati részén díszesen megmunkált deszkaszegély takarta. A gyúlékony, hagyományos tetőfedő anyagok lecserélése a biztonságosabb cserépre az 1920-30-as években indult el, ám igaziból csak a II. világháború után terjedt el. A századfordulón és a 20. század elején az általános tetőforma a nyeregtető volt. Az 1930-as évektől egyre nagyobb tért hódít a farazatos kontyostető is. A nyeregtetőt elöl-hátul oromzat zárta. Az Alsó-Vág mentén az oromzat általában sövényből készült. A Zsitva mentén a házak utcai oromzata deszká-