Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

KECSKÉS Péter: Kisalföldi épületcsoport a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

3. kép. A múzeum „kisalföldi falujá"-nak axonometrikus rajza, 1992. (CSAJBÓK Csaba rajza) téneti (tiprómalom, kovácsműhely, takácsműhely) egységekben, szobaenteriőrökben, illetve gazdasági berendezésekben bemutassa. Az objektumok építési kora, a „feltételezet tipikusság" igazolása, a „legújabbkori régészet" bontási tapasztalatai, a történeti források adatai és a múzeumi „berendezés racionális lehetőségei" együttesen határozták meg azokat a határokat, melyek között e sokrétű munka folyt. E vonatkozásban az „építés korát" vagy az „átépítés fázisát" össze kellett hangolni funkcionálisan a „berendezés korával". A tervtől a kiállításig tartó hosszú utat tehát meghatározták azok a realitások, amelyek az építmények megszerezhetőségétől, hitelességének igazolásán át a vissza- vagy újraépíthetőségéig, a múzeumi adaptálásig vezettek. Ezen az úton több, 1972-ben tervezett épület elakadt, a kieső épületeket tartaléképítményekkel pótolták, az épületlistát tudományos fórumokon hozott döntésekkel redukálták, illetve kiegészítették. A kisalföldi tájegység kivitelezésének munkáját a minisztériumi, illetve múzeumi vezetés 1973-tól felgyorsította, így a kiválasztás, bontás, dokumentálás, áttelepítés és a berendezések előkészítésének munkafolyamatait párhuzamosan kellett végezni. Ez a tény nehéz feladat elé állította az intézményt legalább két szempontból. Az egyik mindenképpen az építményszám nagyságrendje volt, hiszen a múzeum munkatársainak további kilenc épületcsoport anyagának előkészítésén is dolgozni kellett. A másik nehézséget az jelentette, hogy általában nem faszerkezetű, európai normák szerint mobilizál-