Vargyas Gábor: Istenek, ősök és sámánok (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

• Mindegy, hogy süt a nap, fúj a szél, vagy esik az eső? Nézem a képeket - az idő, a táj, a természet és benne az emberek lenyomatait. Nézem a tudósítást - Vargyas Gábor beszámolóját az Életről, így nagy É-vel. Mindezt már láttam valahol. Igen, mindezt már megéltem egyszer, talán álomban, talán nagyapám meséiben, amelyek mindig valaha volt emberekről szóltak, és persze tanulságokról, amelyeket azért idéztek fel nekem - az akkor volt gyermeknek -, hogy megértsem, a dolgok miért olyanok, amilyenek, hogy miért van ez így jól. Hogy jól eszembe véssem, amit mások, az ősök, az őseim tettek, ahogy éltek, ettek-ittak, sírtak és nevettek, ahogy dolgoztak, küszködtek az elemekkel, a démonokkal vagy éppenséggel egymással. Azt mondták nekem, hogy ezt mind tudnom kell, ha életben akarok maradni, és figyeljek nagyon, mert egyszer majd nekem kell elmondani mindezt azoknak a gyerekeknek, akiknek én leszek az őse. Hogy őszinte legyek, nem nagyon értettem az egészet. Ám ahogy most nézem Vargyas Gábor képeit a brúkróI, valami derengeni kezd bennem. Ezek az emberek mindent másképpen tesznek, mint amit nekem mondtak, mint amit és ahogy én láttam. És mégis minden ismerősnek tűnik. Ezek - a hegyek között, cölöpökre épített házaikban élő - emberek pont olyanok, mint amilyenek mi vagyunk. Látom, ahogy küszködnek az elemekkel, látom a mindennapi kemény harcot az élelemért, az együttműködést a veszedelmek távoltartása érdekében. Nézve a képeket érteni vélem, hogy szorosan együtt kell működni egymással, fel kell osztani egymás között a teendőket, a fontosabb tapasztalatokat pedig emlékezetessé kell tenni, hogy a tudás, amire ebben az együttes létben szert teszünk, megmaradjon és segítsen minket, ha baj van - és segítse majd gyerekeinket is, hogy megérthessék, hogyan kell élni, hogyan lehet életben maradni; milyen az, amikor örülünk, milyen az, amikor félünk, és milyen az, amikor legyőzzük a félelmeinket. Nincsen hát semmi különös ezekben a képekben, csak a mi életünk, amit éppen mások élnek. És az eső. A képeken nem látni az esőt, mégis az a benyomásunk, hogy az eső nélkül nem érthetjük meg őket, amint halásznak, vadásznak, erdőt irtanak, előteremtik a közösség számára nélkülözhetetlen élelmet; ahogy nevelik gyermekeiket, birkóznak a bajokkal, a betegségekkel és minden átmeneti sikert rítusok révén emlékezetessé tesznek, hogy a tapasztalat megmaradjon és talán könnyebb legyen a holnap. Ahogy nem látom az esőt, de tudom, hogy ott van, pontosan úgy érzem az erőt is, amit a hitük ad ezeknek az embereknek, és ami sugárzik a róluk készített képekből, erőt adva saját életükhöz. Vargyas Gábor nagy varázsló - mondhatnánk sámán -, segít nekünk megérteni a megérthetetlent, felfogni az emberi élet felfoghatatlan abszurditását: a brúk segítségével elmondja nekünk, hogy kik vagyunk. Köszönet érte. dr. Őry Csaba