Vargyas Gábor: Istenek, ősök és sámánok (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

TEMETKEZÉS, HALOTT- ÉS ŐSKULTUSZ A halottak és az ősök kultusza, illetve az ezzel együttjáró periodikus halotti emlékünnepségek - amelyek végén, három generáció elteltével, a halottakból ősök lesznek - a brú vallásos élet csúcspontjai. Brú felfogás szerint, amikor egy ember meghal, a „lelke" elhagyja a testét, de itt marad a földön, valahol a sírja és a „közelmúltbeli" halottak számára az erdőben épített, ház alakú oltár/szentély körül, ahol egy év múlva, az éves áldozatbemutatás során csatlakozik hozzájuk. A „recens" halottak számára ezen felül évtizedenként egyszer másodlagos temetkezési ünnepségeket, halotti emlékünnepeket is rendeznek, amelyeket három generáción keresztül periodikusan megismételnek. A halottak emléke csak ezeknek a bonyolult és hosszan tartó halotti emlékünnepségeknek a végén halványul el annyira, hogy a lelkük felmegy az „égbe" és beolvad az egységes ősisten, yiang Kaneaq képébe. A brú panteon legfontosabb alakjaként Kaneaq - illetve a hozzá kapcsolódó őskultusz - alapvető szerepet játszik az apai ágazat körülhatárolásában és összetartásában: „Az ágazat olyan csoport, amelynek közös halottai és közös ősei vannak". A nagyszabású másodlagos temetkezési ünnepek szerkezete megegyezik a valódi halottak számára rendezett temetésekével. Az egyedüli lényeges különbség a kettő között az, hogy az előbbiek során a halottakat kis vasdarabokkal helyettesítik: a szimbolikus temetkezés előestéjén a vasakat „elföldelik", és beléjük hívják a halottak „lelkeit". Másnap a „halottakká" változott vasakat „exhumálják", majd ünnepélyes menetben felviszik a rítus céljára épített ideiglenes építménybe. Az emlékünnep során úgy bánnak velük, mintha valódi halottak lennének: szimbolikus koporsókba teszik őket, rituálisan megtisztítják őket, áldozatot mutatnak be nekik, halotti énekekkel szórakoztatják őket. Az emlékünnep végén a „vas-halottak" eltávoznak, hogy évtizedenként egyszer újra meg újra eljöjjenek, mígnem három generáció múltán végleg eltávoznak az élők világából. A kör ekkor bezárul: a halottakból ősök lettek, akik immár ilyen minőségben térnek vissza az emberek közé, hogy vigyázzanak rájuk. FUNERALS, CULT OF THE DEAD AND OF THE ANCESTORS The cult of the dead and of the ancestors and the concomitant periodical commemorative funeral feasts, at the end of which, after three generations, the dead are transformed into ancestors, are the high points of Bru religious life. According to Bru conception, when a person dies, his „soul" leaves his body, but remains on the earth, staying close to the tomb and the house-shaped altar/sanctuary that is built in the forest for the „recent" dead. In this place, after the liminal phase of a year, and on the occasion of an annual sacrifice, it joins the group of the „recent" dead. Furthermore, each decade these agnatic dead, as a group, are the object of a secondary funeral or commemorative feast, which is repeated periodically for three generations. It is only at the end of this series of very complex funeral rites, as the memory of the deceased slowly becomes blurred, that the soul „rises" into an ill-defined „sky", and fuses with yiang Kaneaq, the divinity embodying all the different generations of patrilineal ancestors. This most important figure of the Bru pantheon, and the ancestor cult associated with it, plays a fundamental role in the cohesion of the group: the lineage is defined first and foremost in reference to a common Kaneaq and to the group of "recent" dead who have not yet been integrated into it. The structure of the elaborate secondary burials is the same as that of those made for the true dead. The only significant difference between them is that in the course of the former the dead are replaced by small pieces of iron. On the eve of the symbolic funerals these pieces of iron are "buried", and the "souls" of the deceased called "back" into them. The next day, the iron pieces metamorphosed into "dead" are exhumed and carried in a solemn procession to the temporary structure built for the purpose of the feast. Here, they are treated as if they were true dead: they are put into coffins and ritually cleansed, they receive sacrifices and are entertained by funeral songs. At the end of the feast, the "iron-dead" depart from the world of the living but they keep on coming back once every decade. After three generations the circle is closed: the dead are transformed into ancestors who return among the humans for ever in order to protect them. 20