Szonda István (szerk.): A PARASZTI POLGÁROSODÁS TÁRGYI VILÁGA (Nemzeti jelképek a magyarországi tájházakban) (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

A tornác A magyar népi építészet legjellemzőbb formai eleme a tornác. A polgárosodó paraszti rétegeknél mindig a rangosabb házakat jelképezte. A tornác készülhetett fából vagy falazott bolthajtásos kiképzéssel vályogból, téglából és kőből is. A legelterjedtebb az oldaltornác volt, mely fedett közlekedést biztosított az udvari homlokzat mentén. Az elő- és oldaltornác használata a Dél-Dunántúlon, Székelyföldön, az erdélyi Mezőségen, Közép- és Észak-Nyírségben, a Sajó alsó folyása táján volt elterjedt, de szórványosan előfordult Nógrád megyében is. Az oromtornác Heves és Békés megyéből, illetve a Kisalföld rábaközi falvaiból ismert. A lopott tornácos házak a tornácok végeinek befalazásával jöttek létre, elsősorban a Nagykunságban, Dél-Biharban és a Sárréten. A falazott tornácok paraszti elterjedése a kisnemesi építészet hatását tükrözte. Falazott tornác (Mezőcsáti Tájház] Elő- és oldaltornác (Endrődi Tájház) Falazott tornác [Gömörszőlős] 10