Péreli Zsuzsa: PADLÁSTÖRTÉNELEM (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

PADLÁSTÖRTÉNELEM Pereli Zsuzsa szenvedélyes padlásjáró. Szeret poros gerendák alatt kincsekre bukkanni: veleméri padláson árva kislány levelére 1950-ből, kalendáriumlapon az egyik utolsó gödörházi fazekas: Both Vilma gyerekkori írásleckéjére 1905-ből, köcsögre, motollára, idő barnította fényképekre. Leletmentő padlásjárásaiból mágikus művek születnek. Szíven ütnek bennünket, hiszen lélek-padlásainkon egymásra rakódnak tárgyak, arcok, ízek, gesztusok, hangok, illatok, s mi más a történelmi, művészeti Múlt, mint egy virtuális padlás, egymásra rétegeződő emlékképek milliárdjaival? Péreli Zsuzsa megérinti őket, előhívja az Időből a „régifénykép"-családot az „Egy kercaszomori búcsú emlékére" című kárpiton, a paraszthegedűs, gardonos, talán máramarosi muzsikusbandát: „Visszajöttek a zenészek" - itt voltak-e valaha? S hová lettek a katonák, folyondár-fa lobog „A szolgálati idő emlékére" szomorú katonája fölött, felhők lebegnek körülötte vagy katonasírok hullámai? „Aran'fának aranyágán ül a Boldogságos Szűz Mária" - mondja a régi imát a nógrádsipeki Gálik Ilona, búcsújáróhelyek falusi asszonyoköltöztette Mária-szobrocskáinak pirospozsgás áhítata ül Péreli Zsuzsa „Boldogasszonyának" arcán, körülötte aranyszálak ragyogásában fogadalmi ajándékok: gyógyulásért könyörgő kezek, lábak függnek, s egy kicsi Magyarország, nemzetiszínű szalagon, meggyógyul-e? Arcnélküli, fekete hiány, kiégett Madonna az „1989. Karácsony" című munkán, körülötte az ortodox ikon fémrészei aranyfényben szikráznak, aranyszálak gubancában lehallgató készülék darabjai, kilőtt töltényhüvelyek: az 1989-es romániai forradalom groteszk votív-tárgyai. És szürke szárnyakon csüng a csüggedt „Szegény angyal", rátapadt pénzek súlya húzza le az égből, alatta panelváros beton-falansztere: mivé leszünk egy pénzcentrikus, lelkét vesztő világban? - kérdezi a művész. S felel rá az „Aequilibrium" lebegő csodájával, a remény fehér ruhás, szárnyas lényével, az ég és föld között megtalált egyensúly aranyfényű lepke-angyalával. Péreli Zsuzsa tünékeny gobelinjeit alázatos, hosszadalmas, fárasztó munkával maga szövi. Kevesen csinálják ezt ma már. A „Manuál" nevű, hattagú művészcsoport, amelynek alapító tagja volt, többértelmű jelképet: hatujjú kezet választott magának emblémául. Faluhelyen valaha táltosnak tartották az így született gyereket. Péreli Zsuzsának különleges képességei vannak. Megérzi a dolgok lelkét. Akár kárpitot sző, akár leheletfinom rajzot készít vagy különös, domborított papírmunkákat, lelke van mindennek, amihez hozzányúl. Táltos-ujjai nem csak a hagyományokat érzékelik. Szürrealista ízű, mai abszurd az „Amnézia" című, kétoldalas kárpit: férfiarc az egyik oldalon, Jókai-regények, régi képek modorában, a mellette lévő asszony-arc alaktalan fonalcsomó, a kárpit visszája; de ha megfordítjuk, a férfiarc tűnik el a felejtés fonalcsimbókjaiban. És gyökértelen fejek lebegnek avantgarde gesztussal szabadon hagyott felvetőszálakon: „Ikon, XX. század vége". Párdarabja a „Tájkép, XX. század vége": zölddombos tájat, ligetbe bújó házat, felhő-hullámos eget alulról, felülről rettentő tárgyak rohama fojtogat, beleszőve a gobelinbe szemétről szedett műanyagpalack, összegyűrt cigarettásdoboz, használt injekciós tű, a modern képzőművészet „talált tárgyainak" és a gobelin legnemesebb hagyományainak meghökkentő párosítása. Péreli Zsuzsa belenéz korunk ijesztő, mély kútjaiba, mégis, kárpitjai reményt sugároznak, egy kicsi zöld mindenütt van még, egy kicsi ég mindenütt van még, van hová menekülni. A „Kitekintés a hihetőből" arannyal szőtt, világvégi emberpárja a valóság fekete-fehér geometriájából kék sötétbe néz, vagy talán a holdba, amely - még ha ott sincs - mintha ott világítana Péreli Zsuzsa minden munkáján. És titok és csönd van ezeken a munkákon. Áhítatos csönd egyik főművén, a „Himnusz" című hatalmas kárpiton: a történelem égő útjain, halandó tájain túl hív bennünket egy felhő-csúcsíves, égi templom, úgy, ahogy a régi imádság mondja Erdélyi Zsuzsanna gyűjtésében: „Nyitva látom mennyország ajtaját Kívül aranyas Bellő irgalmas..." Péreli Zsuzsa különös, érzéki kapcsolatban áll nem csak a természettel, de a természetfölöttivel is. „Hol van az a szép Paradicsomkert" imádkozta az egyházaskozári Gyurka Raffaelné Jankó Rozália, s mintha ezt kérdezné Péreli Zsuzsa is munkáin. Elvágyódása, múltkutatása sohasem csak nosztalgia, ettől megóvja nem kevés humora, öniróniája. A valóságos és lelki padláskutatás nefelejtsl-koszorús mesterének érezhetjük, rozmaring is vegyülhet a koszorúba, angolszász országokban az emlékezés növénye. Úgy ül - felvetőszálakon hintázva - „Sentinella" című őrszem-önarcképén régi szőttes-darabkák konstruktivista csendéletén, mint figyelő költőmadár a fészkén. Vagy mint falusi festőmesterek képein mezítlábas Máriácskák a holdsarlón. 2010 májusában fejezte be - héthónapos szövőszékhez szögezettség után - legújabb munkáját. Címe: „Túlsó partok". Ahol mindig lenni szeretnénk. Ha a másik parton vagyunk. Péreli Zsuzsa munkái varázserővel bírnak: képesek fölemelni bennünket és átvinni a túlsó partra. Egy vágyott világba. És képesek arra, hogy jobb emberként jöjjünk vissza. Pilinszky János írja „Sztavrogin elköszön" című versében: „Mielőtt bármit elkövetnek, gondoljanak a rózsakertre vagy még inkább egyetlen rózsatőre, egyetlen egy rózsára, uraim." Úgy érzem, mielőtt elkövetnénk valamit, nem ártana előbb megnézni egy Péreli-gobelint. Talán nem fogjuk elkövetni. Kernács Gabriella 2