Sarkantyu Judit: MESÉIM (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

MESE SARKANTYÚ JUDITRÓL ÉS NOÉRÓL Ma a világ kortárs művészetének nagy része a szorongásról, a félelemről, a rosszkedvről szól. Ha nem erről, akkor jellemzően elvont, filozófiai magasságú teoretikus problémákról. Mindez indokolt, csak nem fogja át azt a teljességet, amelyre épp a művészet hivatott. S akkor él egy művész Szentendrén, aki ugyan keramikus iparművész, mégis olyan tárgyakat ad ki kezéből (tenyeréből!), melyek például - a szó szoros és átvitt értelmében is - kirepülnek onnan... Immár hosszú évek óta szárnyra bocsátja madarait, angyalait, melyek nem válnak magányossá, mert beilleszkednek valahol másutt egy enteriőrbe, ahol mindannyiukat szeretik. Művészünk azonban mindehhez növényeket és fákat is mintáz, s hogy a madarak végképp ne lehessenek magányosak, a sárkányoktól az elefántokig sokféle állat veszi körül őket. De semmiképpen nem embernélküli ez a művészileg terem tett vil ág, így hát mindez beilleszkedik a bohócok, figurák közé, melyek - miért ne? - léghajókat irányítanak. Mindez a szabadságról szól, az életről, s - Uram' bocsá - a jókedvről, a humorról is. S persze a repülésről (melyhez kisgyermekkora óta az alkotó nosztalgiát érez). Sarkantyú Judit - mert kiről másról lehetne szó - arra képes, amire más keramikus nem: nehéz, súlyos alapanyagát, a samottot s a hófehér porcelánt légiessé teszi, s reptetni tudja. így hát kiállításán munkái leszámolnak azokkal a közhelyekkel, hogy kiállításon a műtárgyat (csak) posztamensre vagy falra illik helyezni. Az ő teremtményei függenek, függeszkednek, hintáznak, repülnek, lebegnek, miközben - hallani véljük - csengettyű szól, s harangszót hallunk, nem is beszélve a károgásról, turbékolásról, huhogásról, csiripelésről, s nevettetnek minket bohócok, s alább ereszkednek az ejtőernyősök... Mózes könyvében olvassuk, hogy Isten a megromlott emberek között Noét igaznak találta és ezért megkegyelmezett neki. Megparancsolta, hogy építsen bárkát, amelybe belefér családja, valamint minden állatból néhány, mert vízözönnel letöröl minden élőlényt a földről. A víz elborította a legmagasabb hegyeket is és elpusztította a föld minden élőlényét. Noé, családja és az állatok maradtak meg. Noé előbb egy hollót, majd egy galambot bocsátott ki a bárkából, hogy tudomást szerezzen a víz elapadásáról. Ám sem a holló, sem a galamb nem talált szárazra. A hét nappal később, a másodszor is kiengedett galamb is visszatért, de már olajágat tartott a csőrében, a beköszöntő békét, az élet reményét kifejezve. A harmadszor kiengedett galamb már nem tért vissza. Ebből tudta meg Noé, hogy a föld felszikkadt. Új életet lehetett kezdeni. Sarkantyú Judit a 21. század Noé-ja. Bárkája a vízözön közepette is átvészeli a megpróbáltatásokat, most a szentendrei Skanzen sonkádi csűrében - mint Noé az Ararát hegyén - megállva. Madarai mind szárazra találnak, együtt a többiekkel. Van remény az újrakezdésre. Hála a művészetnek, s a művésznek. 2010. május Feledy Balázs 3