Pál János Ervin: A HAGYOMÁNY FELÉ (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

ANTAiOSZ ÉS PÁSZTORBOT Páljános Ervin „faragványairól" Páljános Ervin első jelentős önálló kiállítása Szentendrén, a Régi Művésztelepi Galériában volt 1992-ben. Ezt követően, hoszszabb szünet után, 1997-ben vállalkozott újabb önálló bemutatóra a váci Görög Templom Kiállítóteremben, ahol már új és egységes anyagot, az Antaiosz-szobrokat tárta közönsége és a szakma elé. Ebből már is kiderül, hogy nem éppen pieassói termékenységgel megáldott alkotóról van szó. És, ha a lexikoni tömörségével kívánom megfogalmazni Páljános tevékenységének lényegét, akkor azt kell írnom, hogy egyrészt a par excellence szobrásztechnika hagyományát követve dolgozik, másrészt a formateremtés hagyományát, a mesterséget Igyekszik összehangolni a kifejezés modernebb és az őt érdeklő személyes megoldásával. Tehát nem program művészetről, hanem a mesterséget az önkifejezéssel összehangoló attitűdről van szó. Ebből következik, hogy nem tévedek nagyot, ha kijelentem: ez Páljános Ervin harmadik legjelentősebb kiállítása. És, ha hozzáteszem, hogy 1982-ben Somogyi József és Borsos József irányítása mellett végezte el az akkor még Képzőművészeti Főiskolát, akkor nem kíván magyarázatot, hanem értelmet nyer „az attitűd és a harmadik" szavak. Tovább árnyalja a kérdést, milyen szobrásznak lenni egy tájképfestői és avantgárd tradícióval rendelkező városban? És, még újabb kérdés, ha adott egy gazdag hagyomány, már pedig adott, akkor elutasítani vagy csak belesüllyedni érdemes, esetleg van harmadik út? Mivel Páljános a '97-es Antaiosz-kiállítása óta folyamatosan halad az akkor megtalált formai úton, induljunk mi is onnan! Ki is Antaiosz? A líbiai Antaiosz Gaia nyughatatlan fia, amíg lábaival érte a földet (Gaiát, a földanyát) legyőzhetetlen volt. Ezért Antaiosz az isteni hübrisztöl elragadtatva birokra hívott ki minden, az országán áthaladó idegent, és le is győzte őket. Héraklész észrevéve, hogy Gaia segíti őt, egyszerűen a magasba emelte és összeroppantotta. Röviden ez a szobrokhoz kapcsolódó történet. Ez történet rólunk is szól, de szól a művészet klasszikus és modern hagyományról. A történetnél fontosabb az, hogy a harcra készülő Dávid vagy a babérfává változó Daphnisz, úgy az Antaiosz téma sem par excellence szobrászi feladat, hisz mindegyik esetben a változást, a mozgást, a nehézkedési erő legyűrését kell szilárd anyagokkal és statikus formákkal kifejezni, amit Michelangelo és Bernini óta talán csak a dinamika bűvöletében alkotó futuristáknak sikerült valamelyest. Páljános, a maga választotta téma kibontásakor a szobrászat alaptörvényeinek ellentmondó helyzet megoldására vállalkozott. Vállalkozása egyértelműen sikeres. Sikerét az alábbi három-négy feladat megoldásában látom: I. A narratíva (a történet) „átírása" a plasztika nyelvezetére anélkül, hogy az illusztrációvá silányult volna. II. A tömbszerű formák és a dekoratív síkok egybe komponálása, azaz, a távoli és a közeli nézet intezitásának maximális kihasználása. III. A szobor a stabilitásáról és tömbszerűségéről kialakított nézet átértékelése a függesztés által. Mindezek persze csak is úgy érdekesek, ha egyszerre nyernek megoldást. A szoborról alkotott képzeteink szerint az, valami tömbszerű, statikus alakzat, viszonylag bontatlan körvonalakkal. Ezen túl a függő- és ingaszobrok térbeli kiterjedésük mellett a síkot is megmozgatva inkább emlékeztetnek a barokk kovácsoltvas kapuk és cégérek folyondáraira, de azt is írhatom, hogy gigantikus pásztorbotokra, mint sem a megszokott klasszikus tömbre. A tömbszerűség ideájától elrugaszkodva megállapítható, hogy a kortársi szobrászat formaképzése ugyan úgy nincs távol a tradicionális népi motívumvilágtól, mint ahogy nincs messze a szentendrei festészet tematikájától sem. A vasrácsot illetően emlékezzünk Vajda Lajos munkáira! A szűrmotívumot, az életfát illetően emlékezzünk Korniss Dezső és Bálint Endre munkáira, a fajátékok és a mézeskalácsformák ürügyén pedig Schéner Mihályra. Nem véletlen, hogy szellemi és formai értelemben, a helyi képzőművészetben találunk analógiát és rokonságot. Még feltűnőbb a kapcsolat, ha Páljános műveit a helyben élő kortárs szobrászok felfogásával hasonlítjuk össze. Tovább gondolva a motívumokat érdemes felidézni a szentendrei tájképekből „kisarjadó" önálló kifejezésformát: a vegetáció-ábrázolás hagyományát. Gondoljunk Boromissza Tibor, Ámos Imre, Vajda Júlia, Paizs Göbel Jenő műveire, de ne feledkezzünk meg Miháltz Pál, Fekete Nagy Béla, Szántó Piroska és legfőképp Vajda Lajos munkáiról. Különös előzmény Vajda Lajos egyszerre „kozmikus és infernális" szén rajz-sorozata. Az utóbbiak közül főként Vajda volt az, aki a biológiai értelemben „primitívnek" nevezett vegetatív lét ábrázolásával képes volt magasrendű életkérdéseket kifejezni. Tehát ez a történet, ez a hagyomány. A kortárs művésznek viszont a hogyan továbbra kell válaszolni. És, hogy mi a különbség, az érdekel minket, mint kortársakat. A nagy elődeivel ellentétben és a 2000-es évek hangulatában Páljános nem a vegetatív létbe feszülő tragédiát, hanem az élő és burjánzó organikus formákban rejlő ünnepélyességet bontogatja faragványaival. Tehát, ha nietzschei értelemben Vajda és kortársai műveit dionüszoszinak tekintjük, akkor az inga-szobrokat apollóinak kell tekintenünk, hozzátéve, hogy az ingaszobrokban lakozó bizonytalanságot, a függesztésből következő feszültséget, az anyag dekoratív kezelését már egyértelműen a kortárs szobrászatra jellemző stigmaként fogjuk fel (mint Calder, Csutoros Sándor vagy Sass Valéria plasztikáiban). Természetesen Páljános sajátos invencióval bontja ki a szellem és forma szentendrei és modern hagyományait, hogy a személyes szűrő, a mesterség és tradíció hármasa fogja egységbe munkáit. Bárdosi József 3