Ásztai Csaba: ÚTON (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2008)

ÁSZTAI CSABA KÉPEI ELÉ Ásztai Csaba érzékenyen kimunkált festészete, ha nem is társtalan jelenség (szemléletbeli hasonlóság mutatható ki Krajesovics Éva festményeivel, és talán távoli rokonság fűzi Váli Dezső némelyik munkájához is), de mindenképpen olyan markánsan öntörvényű világ felmutatása a kortárs magyar piktúrában, amelyet önálló hely illet meg abban. Ha mindenáron művészettörténeti kategóriákban akarunk gondolkodni, akkor képei talán leginkább a monokróm festészet kategóriájába illeszthetők be, amely irányzatról Hegyi Lóránd művészettörténész így ír: „A post - painterly - abstraction („Festőiség utáni absztrakció") egyik irányzata, amely az egyes homogén, személytelenül felfestett, ecsetnyomot nem őrző színfelületek belső tónusértékeit érvényesíti, ily módon megszüntetve a szín anyagi - tárgyi, felülethez kapcsolódó, fizikai hatását, s egyfajta festői elanyagtalanítás által térképzetet kelt, a végtelenség érzetét kelti. A monokróm festészet, alapvetően a szín központi szerepére épül, s háttérbe szorítja a képépítés szerkezeti elemeit." (in: Hegyi Lóránd: Utak az avantgárdból. Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, Pécs. É. n.) Ásztai Csaba olajfestékkel, több rétegben felhordott, lazúros technikával dolgozik, s képeit vászonra festi, amelyeket sokszor maga az alapozatlan, nyers vászon foglalja keretbe. Kedveli a négyzetes formátumot, melynek tökéletes szimmetriája a mandalákat idézi. A mandala szanszkrit szó, s eredetileg ugyan jelkép - kört jelent - ami a tökéletességre utalva az Egész, illetve a Világmindenség szimbóluma -, de a mandalák nem minden esetben kör alakúak, ám mindig centrális elrendezésűek, ami a szent középpontba való szellemi behatolás lehetőségére utalnak. C. G. Jung szerint egyébként alaprajzaik szerint az építészeti alkotások és a festmények nagy része is mandalának tekintendő, s ezek a Világmindenségre rímelő személyiség absztrakt ábrái, s egyúttal a szemlélődést, az elmélyülést, a meditációt segítő objektumok, amelyek adott esetben a beavatás eszközei lehetnek. E megállapítást fokozottan igaznak érzem Ásztai Csaba festményeire vonatkoztatva, hisz e művek valami titokzatos benső sugárzással, szinte már mágikus erővel vonzzák magukhoz azt a figyelmes szemlélőt, aki nem csak különösen harmonizáló szín-együttest lát bennük. De miből is adódik ez a hatás? A válasz voltaképp egyszerű: a soha nem túlzottan konkretizált - csak sejtetett - formák és a váratlan színharmóniák szuggesztív együtteséből. Mert Ásztai Csaba a sejtetés mestere. Éppen csak hogy érzékelhető, halványan kirajzolódó formái félálom-béli élményekre, felhőkre, vagy éppen egy sosemvolt víz alatti világ látvány együttesére engednek asszociálni. Amikor mégis azonosíthatóvá lesznek festmény látomásai - ilyen például az „Apám széke" című alkotása -, akkor is olyan hatást keltenek, mint az egykori szellemidézők szeánszain megjelenő alakzatok, amelyekről nem tudhatni, hogy valós jelenségek-e, vagy csupán képzeletünk beleérző-képességének produktumai. Őszintén szólva: engem nagyon meglepett, amikor e művek alkotója elmondta, hogy képeinek hihetetlenül gazdag és többértelmű formarendjét milyen egyszerű, néha szinte már banális motívum inspirálta: egy balatoni kagyló, egy emberi alak, vagy éppen Magyarország térképe. Végezetül a legfontosabb, ám szavakban legkevésbé megfogalmazható momentumról - Ásztai Csaba színeiről, a finom leheletnyi tónusok lágy átmeneteiről és sejtelmes játékáról - kellene szólnom, ami szinte lehetetlen feladat. Mint tudnivaló: ha a kompozícióban mutatkozik meg a festő racionális énje, akkor a színek az érzelmek hordozói. Nos, Ásztai Csabáról elmondható, hogy minden látszólagos visszafogottsága és „csöndessége" ellenére is, színhasználata tekintetében igen sok húron játszik, s olyan váratlan hatásokat képes elérni, amilyenre csak a született koloristák képesek. Tudjuk, hogy optikailag egy szín, a mellette elhelyezett, semleges árnyalatot látszólag a saját kiegészítő színével vonja be. így történhet meg, hogy Ásztai Csaba nagy felületű hideg zöldje az ezt keretező szürkét lilásrózsaszínné változtatja, s hogy a közepébe festett halványrózsás árnyalatot szinte már fényforrássá varázsolja. Éppen ezek a belső, finoman sugárzó fények azok, amelyek nem csupán a szem érzéki örömét elégítik ki, de alkalmassá válnak arra is - amiről fentebb már szóltam -, hogy nem csupán szép színekben tobzódó képekké, de magukhoz vonzó, belső útra késztető, meditációs objektummá is váljanak. Szemadám György 3