SZUROMI IMRE (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2008)

ELŐSZÓ Aki egy kiállító teremben tájképet, csendéletet, portrékat vagy az élet egy-egy meghitt jelenetét felidézőn tablókat keres, meglepődve, s tán tanácstalanul nézhet szét, Szuromi Imre képei között. Olyan művész ő, akit nem egy-egy megragadó látvány, inkább valami belső látomás késztet alkotásra. Képein a látható világ elemei szokatlan, olykor álomszerű kapcsolatokba rendeződnek, de nem kihívóan, egzaltáltan, hanem valami szelíd, szinte magától értetődő természetességgel. Gazdátlan arcokat látunk, tekinteteket követhetünk, amelyek fegyelmezetten, ámulva nyílnak a lét titkaira, s minket is hasonló odaadásra, figyelemre késztetnek. Giottonak a nagy reneszánsz nemzedékeit megelőző mesternek képei jutnak eszünkbe, amelyeken egy sajátos, varázsos architektúra érvényesül. Szuromi Imre festőként sem feledi, hogy építész is: képein térbeli viszonyokat teremt, a látomásban is foglalkoztatja az anyag, a test alakja, súlya, kiterjedése. Színei sohasem harsányak, derengő tisztaságuk, harmóniájuk lassan hódítja meg a szemlélőt. Az ember ősi, elemi helyzetéről „szólnak" ezek a képek. Az élet szépségéről és komolyságáról, fájdalomról is, amelyet szemérmesen, titkolva, s értőn hordozhatunk. Ünnepről, amely a hétköznapokból emelkedik ki. Ha figyelmes tájékozódás után, hosszabb időt is eltöltünk előttük, akkor a kép címe, néha magán a képmezőn megjelenő szavak segítségével konkrét témák felismeréséig, azonosításáig is eljutunk: bibliai emlékek, népballadák - többnyire számunkra is ismerős - elemei jelennek meg előttünk. Ezek a témák fontosak a művész számára, sohasem érezzük azt, hogy pusztán ürügynek tekintené őket, s igazában valami más, valami mesterségbeli kérdés miatt nyúlt volna hozzájuk. Azt sem mondhatjuk azonban, hogy bármelyik képe, csak valamely hagyományos téma illusztrációja volna. Szuromi Imrét nem a festészetnek, hanem az emberi létnek titkai foglalkoztatják, ezek előtt időzik el. Ha ars poétikáját keressük, érdemes Rilkének egy rövid, nyolcsoros költeményét idéznünk: Ó, mondd meg, költő, mit teszel? - Dicsérek. De hát az iszonyt és a szörnyűséget hogy bírod elfogadni, mondd? - Dicsérek. De hát a névtelennek, elvetéltnek hogy adsz mégis nevet költő? - Dicsérek. 5 honnan van jogod, váltva annyi képet, hogy mégis önmagad maradj7 - Dicsérek. 5 hogy szelid és vad egyformán kisérnek s csillag és vihar ismer? - Mert dicsérek. (Somlyó György fordítása) A művész hatvan éves. Szentendre a Péter-Pál templom szentélyében, a Ferences Gimnázium tantermi szárnyának udvari homlokzatán s a Duna-korzón is őrzi alkotásait, de ő festette Horányban a ferences lelkigyakorlatos ház kültéri freskóját is. Művészetével mindnyájunkat gazdagabbá tesz. Isten tartsa meg, s adjon neki még sok - munkás, termékeny évet! Jeleníts István 3