Kovács László PUTU: KOVÁCSOLÁSUNKKAL ÜZENNI A JÖVŐBE. NYOMOT HAGYNI A VILÁGBAN (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

ELŐSZÓ Hogy érzékeltessem, mennyire különös személyiség ö, kénytelen vagyok a „Héphaisztosz előtt álló kovácsok között is előre furakodó" PuTu nyelvén és szája íze szerint szólni, azaz őt idézgetni, mert nálánál hitelesebben úgy sem tudnám megfogalmazni azt az ars poeticát, vagy más néven költői hitvallást, amely reá vonatkozik, s amely az ő legfőbb sajátja. „Én a vassal szerelemben állok: fedhetetlen, őszinte, tiszta szerelemben." „Autodidakta művész vagyok - jártam és járom a magam iskoláit. Héphaistosszal rendszeresen találkozunk, beszélgetünk, iszogatunk, borozgatunk. De a legjobban Csege-*, az ősmagyar kováccsal vagyok, neki köszönhetem a legtöbbet". „Tanultam innen is, onnan is, mint ahogy az életet is tanuljuk, a szerelmet is tanuljuk, a párkapcsolatot is. A vasat is megtanultam!" „PuTu vagyok, a Vas alattvalója, a Rozsda hercege, nemmindennapi kovács." „Kísérletező típus vagyok! - De nem a végletekig. Ha valami nem megy, hagyom. Előveszem később, máskor. (...) A kísérletezés viszi előbbre a művészetet! Ez a szent meggyőződésem." Az izzasztó, nehéz fizikai munkáról pedig a következőképpen vélekedik (feljegyzéseit innen-onnan, továbbra is szabadon idézgetve): „amikor dolgozik az ember szinte lebeg, olyan elvarázsolt, eufóriás állapotba kerül, hogy már-már dzsesszelhetnékje támad kalapálás közben." - „Szakad rólam a víz, kívül-belül át vagyok hevülve, mint a vas, a melegítés is könnyed, szinte pillanatnyi pontossággal veszem ki a vasat, nem tökölök, nem piszkálom, és mégis időben, a legjobbkor emelem ki a tűzből, és adj neki, csépelem fáradhatatlanul, közben jár a szám, imprózok: a vas csupasz és hideg, kemény és rideg, lángnyelvek ölén lággyá selymed..." PuTu tehát ebből az életérzésből és alapállásból fakadóan kemény kritikával illeti azokat a „művészkedő", hamis álkovácsokat, akiknél (hogy megint az ő szava járásával éljek) „ocsmányul le van züllesztve a szakma", akiknek „nincs igényük és érzékük a míves, tiszta megmunkálás iránt", akik „csak összeverik a vasat". Az ő szigorúan tömör, ámde költői aforizmái, igazmondó kiszólásai szerint: „A Vas az elbeszélés huszonnégy órája," Mert „Vasul fecsegni könnyű, beszélni nehéz." Igen. Ez PuTu! Akinek szakmai öntudatánál, csak költői hevülete nagyobb. Ö, úgy mondd, szinte testileg-lelkileg „szeretkezik a vassal", és egyéni kiállításain vagy a csehországi Helfstynben évről-évre megrendezett Héphaisztosz Fesztivál rendszeres vendégeként, valamint a nemzetközi kovácstalálkozók élő bemutatói alkalmával, igazi performerként is képes előadni magát. Ha kell frakkban, he kell majdnem csórén, kormosán, ha kell piros-fehér-zöldben, fülig behúzott svájcisapkában, ha kell keménykalappal, pilóta- vagy motoros-sapkával a fején, és vasból készült csokornyakkendővel fehér inggallérja vagy meztelen mellkasa fölött... Számomra PuTu bizonyos értelemben egy Bukta Imréhez viszonyítható jelenség. Eltekintve a külső hasonlósági jegyektől, néha vékony fonadék oldalt a szakállban vagy a hajban, svájcisapkába ültetett fej, amúgy tövig behúzva stb., ő is vidékről jött ember, faluról származik, s ha nem is mezőgazdasági művészként (mint Bukta), de mezőgazdasági kovácsként kezdte pályafutását Polgáron és Tiszacsegén, a Rákóczi tsz-ben. A szakmát egyszerű emberektől tanulta. 1984-85-ben saját műhelyt épített. így mióta megvált a Szabadtéri Néprajzi Múzeumtól (1981-96) független műtermében dolgozhat és müvészkedhet. 1997-ben vették fel a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, de valójában már 1977-től kiállítóművész. Készített már favédő- és ablakrácsokat, cégéreket, korlátokat, kis- és nagykapukat, ajtópántokat, kilincseket, falikarokat, kályhaajtókat, tűzi szerszám készleteket stb. Munkáinak legfőbb jellemzője a férfias szűkszavúság és egyszerűség. Szürkésfeketére patinázott tárgyaitól távol áll a „festői látványosság", a „barokkos fecsegés", a díszítgető, cicomázkodó formai fellengzősség, mindaz tehát, ami a kovácsművészetet silányítja, bádogos tevékenységgé, lakatos iparűzéssé szegényíti. 0 a vas formába vert, és szervezett „statikai erejét", teherbíró képességét, szakítószilárdságát és „tömegét", az anyag természetes viselkedéséből fakadó nyers, de kicsikart szépségét, a minden különösebb bonyolultságot kerülő „monumentalitását" hangsúlyozza, s ha tetszik, a műfaj avantgárd, azaz újító szellemű, a meghökkentő formákkal operáló, a talált és kész-tárgyakkal kísérletező anyagszerűségét emeli ki. Címadásaiban pedig a játékosságot, a vajdásokra** oly jellemző költői lelkületű többértelműségeket, a megnevettető „nyelveléseket", a furfangos szóképeket kedveli, amelyekkel a kiállításon mind-mind találkozhatunk. Novotny Tihamér * A művész által kitalált személy, hogy legyen a magyar kovácsoknak is „kisistene ". ** Tudniillik a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjaira! 3