Szilárd Klára: UTAK A TÉRBEN (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2006)

A művészi jelentés és a műfaji státusz szempontjából a legkülönlegesebbnek tartom Szilárd Klára nemrégiben keletkezett „szoborrajzait": lehetetlen eldönteni róluk, hogy idea-, vázlatlejegyzések-e, netán kész szobrokról készült emlékeztetők, vagy csupán antropomorf, biomorf, biomechanikus vagy biokonstruktiv fantáziák. A többi rajzról objektív és szubjektív megállapításokat kell tenni. A pontosságra törekvő leírás megállapítja, hogy a három különböző méretben, álló vagy fekvő formátumban papírra készült rajzok technikája fekete tempera (nem vízben oldott tusi), ecsettel felvíve, majdnem pasztózusan, sűrűn, vagy vízfestékszerűen oldottan, néhol toll berajzolásokkal. Nem mind szobrászrajz, de az is van köztük: néhány egyenes vonalú sáv laza kötegbe rendeződik, vagy hullámzó, hurkolódó vonal kanyarog szürke foltok között, nehezen meghatározható teret alkotva, megint másutt éles, fekete szögletek és szögek csapódnak ki az egymásba úszó tónusok közül. A stílus a rajzok között sem egységes, leginkább absztrakció és gesztusfestés felé hajlik, néha egy-egy forma megkeményedik és tárgyiasul az egymásba úsztatott szürkés-feketés mezők előtt. A formátum és a térbeliség bizonytalanságai összefüggenek azzal, hogy a művésznő a rajzolás során nem konstruál, hanem ösztönösen, spontánul improvizál a vízszintesen lefektetett papírlapon, motorikusán hagyja kivetülni verbálisan meg nem fogalmazott érzelmeit. Ezért tartom indokoltnak a szubjektív megközelítést is: számomra ezek a rajzok súlyos és borongós hátteret képeznek a szobrokhoz, még akkor is, ha a kéz mozgása spontán és könnyed. Általános, borús gomolygás, lágy, felhős, szürke atmoszféra lebeg az ember szeme előtt, és esős vasárnap délutáni pára fátyla ereszkedik a lelkére, ha hagyja magára hatni ezeket a formákat és árnyalatokat. Dr. Beke László művészettörténész CLAIRE SZILARD'S IRON STATUES H It is easy to prove that - unlike the stainless steel - the image of rusty iron has always evoked the idea of decay and destruction. If we look for references from Hungarian culture of the recent past, Endre Fejes' novel Rust cemetery (Rozsdatemető) should be mentioned as well as the poem of Ferenc Juhász The Breed Country (Tenyészet országa, which in its Hungarian form is an associative link to Enyészet országa, meaning: Decay Country) due to its world of chaotic images. László Krasznahorkai's Satan's tango (Sátántangó) completes the list. We approach visual art referring to the painter Tibor Csernus, whose richly elaborated brushwork combines humus with rubbish and rusty iron until they merge beyond recognition. This decadent and somehow still lush "general mass" of the sixties, which is called in Hungarian art history 'surnaturalisme', is soon filled up again with dynamism and a new aesthetic appears in pop art: the new aesthetic of the iron and steel on their way of transformation from the junk yards to the furnaces. The possibilities of shaping by machine with the use of power unfold in the loosely compressed junks of John Chamberlain or in the more systematically compressed junks of César. The mobiles thrown together from iron scrap by Jean Tinguely or Bernhard Lüginbühl may be considered as robot clowns of the industrial and post-industrial society. Let us mention In this list the works of Haraszty, Galántai and Rezső Móder from Hungary - who collected their parts from junk yards or produced their art for the iron symposia in Dunaújváros. The minimal art of Richard Serra represents a new chapter in the aesthetics of iron, steel and rust: some of his huge installations of laminated sheets received a characteristic lyric accent of amortisation of rust within the 'arte povera'. The installation art of Tamás Trombitás, deriving its strength from metallurgy raises this lyricism almost to the world of alchemy and esoterism. The international exhibition 'Metal signs' (Fémjelzés) held in Műcsarnok in Budapest in 1999 considered the iron and steel compositions as stereoscopic (and at the same time acoustic) drawings - independently of the fact whether rust appeared on their surfaces or not. Claire Szilard's works were already present at this exhibition. As well as the mentioned tendencies in the "iron art", Claire Szilard's statues also cannot be thought of without accepting the common principles of 'ready made' and 'objet trouvé'. It doesn't imply that the artist's works so far followed the evolution of European "-isms". Her whole art is an instinctive adaptation to and a subjective selection from abstraction, non-figurative, conventionalised and informal elements, whereas she keeps on returning to her basic attitude, naturalness. Her iron statues made after 1986 are such paradox abstract compositions, which consist of pieces of very concrete iron junks or objects, but their components are disappearing in order to be combined as an informal concentrate or a more or less natural formation. This procedure of creation may be studied especially in the beautiful sculptures park in Szentendre, which Claire Szilárd has purchased in 1995. The metal objects lose their original function, they become simple row material for the sculptor, they appear in a new context and are placed in the more comprehensive environment of plants and trees. Some of here drawings and 4