Pirk László: „ÉLET - JEL - KÉPEK" (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2004)
A MITOLÓGIA IDÖRÉTEGEI Pirk László festészetéről Egy festő, főképp ha van időgépe, amelyet a szakralitás is mozgat, könnyen bele tudja élni magát olyan helyzetekbe, amelyekben a valóságos földdarabok - a táj szemünkbe ivódott öntőformái - csupán keretét, jóllehet drámai keretét adják valaminő kultikus színháznak. Ennek a teátrumnak a mélyén nem a harlekin által kikacagott idő csillan meg, mintegy időtlenséget sugallván is egy kissé a halált jelképezve, hanem az életünkből kitörülhetetlen labirintus. Pirk László ennek a labirintusnak a foglya. Festészete pedig az onnan való kitörés, az önmagát folyton tisztítani igyekvő mámoros léttudat jelképe. Mitológiai, főképp az antikvitásban gyökerező színházának kráterrendszere ezért nem a kövek hallgatag fenségét, a megmerevedett vulkánt visszhangozza, hanem a boltozatok, kapuk, oszlopok, lépcsősorok működő lélegzetét Van valami félelmetes ebben a háborgó sóhajtásban. Ki és mi táplálja ezt a - bár sokszor szenvedést hozó - örömtüzet? A festőművész képzelete, a megsejtett - a végtelen felé való tágításban: megsejthetetlen - jövő? Pirk László hatásos szimbólumvilága - élén a kútmélyből fölvillanó, az életet búzamag formává tömörítő Nappal - attól eleven, hogy a jelképtárból ismert motívumkincs (a festőt hamvasi értelemben az igazság megérzékítőjévé tevő megannyi alakzat) egyszerre égi és földi kaland részese lesz; úgy szakralizálódik, hogy a legvalósabb (noha színvilágában légiesített) darabokban is ott az Isten-ember teremtésünnepe. Szinte mindegy, hogy az alkotó fölé mely - az itáliai-e vagy a szentendrei - ég kupolája borul, hiszen itt erős szövetség köttetett a mindenséggel. Az ecset, többnyire a lélek mosolyát sugaras gömbbé emelő színkavalkádja attól erős, hogy a fény tartóoszlopai ugyanúgy átsütnek a hártyarétegeken, mint a görög tragédia igazságtartalmai a közönyön. Pirk László pedig tudja, hogy a téma szerinti, önálló sorozatokat követelő építkezés (Labirintus Változatok; Ég - Föld áthatása; Kráter - Színház stb.) egyben a klasszikus hagyomány átértelmezése is. „Tájképei" ezért maszkos időutazások. A mitológia szentjei és szörnyei egyszer reneszánsz sugallatú amfiteátrumban lépnek színre, mintha az egymásra omlott idő és az ember kifeszített vágyakozása ugyanaz a kereszt volna, másszor Dubuffet-től csent izgalommal az aszfaltrajz - körüllyuggatott éden - brutalitását visszhangozzák. Minő Ádám-Éva harc zajlik itt - egy-egy emblémaszerű torzó megjelenésével -, ezen a sosemvolt, égbéli és földtörténeti tájon. Csak a kiküzdött, megszenvedett igazság az igaz, ahogy a fény kettétöri, szabad utat engedve a gyávának, létünk körkörös labirintusát. Pirk László kultúrtörténeti ajzottsága, klasszikus értékeket örömmé élénkítő keserve épp ebben az eufórikus hangulatban válik értékké. Aki az életmű változó szakaszaira kíváncsi, az Aszfaltrajzok - Szent Sebestyén (1987) és a Nagy-fehér-csend-élet (2004) közötti, egyre metafizikaibbá váló sávon a maga gyönyörére is kalandozhatik. Ahogy a mély tűzű zöldek, barnák, kékek, akár matt színekként, fokozatosan kivilágosodnak - valaminő földöntúli csillogás hatását keltik -, úgy válik észrevehetőbbé a nagy méretű táblakép sokkoló hatása. A nézőpont tenné, vagyis ahogyan egy különleges ablakból (?) rálátunk az örvénylő, holdbéli tájra, vagy a jelképek (csiga, madár, kapu, Hold, Nap) hullámzásának köszönhető, hogy a térbe berepülő madár, összes képi-szerkezeti vonzatával együtt, az otthonságélmény boldogságmadarává válik? Pirk László győzedelme abból mindenesetre kiviláglik, hogy eme „holdtörténeti táj" előterébe a fókuszt is kiemelő mesterségének címerét, a palettát és az ecsetekkel teli bokályt helyezte. Szakolczay Lajos 3
